– Rrrrh – helyeselt Lymenion.
Ribs egyesével megropogtatta az ujjait, komoran meredt zöld szemével a gyertyafényre.
– Hogy állsz a késekkel, Ko? Mert én nem fogom kivágni a szívét. Pfuj.
Komako a homlokát ráncolta.
– Húzzunk gyufaszálat! Így igazságos.
– Akkor találj ki mást, mert én ezt nem csinálom!
– Én-én-én megteszem – mondta Oskar halkan.
Némán bámultak rá. Ribs csak tátogott.
A fiú elvörösödött a rá szegeződő tekintetektől.
– Engem nem zavarnak a holttestek – mondta. – Hisz azokhoz értek. Így csináltam Lymeniont. Csak… kell egy kis segítség.
Zaj támadt a sötétségben. Mindannyian megfordultak, mert az ajtó halkan kinyílt mögöttük a homályban. Charlie lépett be rajta. Piszkos volt, kimerültnek látszott, mint aki órák óta a folyosókat járja, sírva. A ruhái rongyosan lógtak ra
