Walter mozdulatlanná dermedt, de kopasz fejét nem fordította Margaret felé. A fülei úgy meredtek ki, mint az óramutatók. A papírok még mindig körülöttük szállingóztak. Margaret már látta, hogy a vérszívó valami fölé hajol, és amikor óvatosan közelebb ment hozzá, megpillantott egy pár ócska, barna cipőt, fölötte pedig egy szőrös bokát. A postakocsi kísérője volt az.
Margaret igyekezett elnyomni a hangjában a haragot.
– Ó, Walter! Nahát, ez nem szép dolog…
Walter átmászott a holttesten, és behúzódott az árnyékba. Amikor felemelte a fejét, Margaret látta, hogy a szája és csupasz fakó mellkasa véres. Mintha egy nagy, vörös folt lett volna rajta. Csattogtatta a fogát, a szeme úgy feketéllett, mintha még nem múlt volna el az ópium hatása.
– Jacob tud a fiúról – mondta reszelős hangon.
Marga
