A piros ruhás nővel lejátszottunk még öt vagy hat kört. Mind egyre gyorsabb lett, egyre sebesebben lőtt a kezünk a levegőbe, egyre fagyosabb pillantásokat vetettünk egymásra. Kimelegedtem, és úgy éreztem, mint aki épp most süvített át a Central Parkon egy istenverte fagylaltoskocsi nyomában. De egyelőre megérte, mert Aaron az enyém maradt.
Nem az enyém. Csak… Na mindegy.
Nem az enyém. Csak… Na mindegy.Annyira belelendültem a kis párbajunkba, hogy meg is feledkeztem a pódiumon álló férfiról. Rá se néztem, amióta elkezdődött a licitháború.
Épp rá akartam pillantani, amikor még egyszer a magasba emeltem a kezem – olyan magasra, amilyen magas összeget mondtak –, méghozzá ezúttal egyedül.
Angela rám mutatott.
– Először az éjkék ruhás hölgynek – jelentette be.
Egyre szaporábban vert a szív
