De újabban egyre nehezebben hallgattam az eszemre. Így amikor felemeltem a kezem – mert én már csak ilyen vagyok, muszáj öleléssel és érintéssel meg ilyenekkel vigasztalnom a környezetemben lévőket –, és Aaron hátralépett, elhúzódott tőlem, az igazán fájt. Annyira, hogy hangtalanul átkoztam magam a saját ostobaságomért.
– Látod? – szóltam halkan. – Ezért nem tudom, hogy lehetünk-e barátok. Ezért nem voltunk soha azok.
Kudarcba fúlt a mai est, méghozzá ezért. Ha kettőnkről volt szó, végül mindig elmérgesedett a helyzet.
– Igazad van. – Fájdalmasan érzéketlen volt a hangja. – Sosem akartam a barátod lenni.
Aaron szavai ütköztek az enyémekkel, és úgy éreztem, jégesőként záporoznak rám. Mindkettőnkre, mivel egymással szemben álltunk. Lyukakat ütött a buborékba, amelyben az elmúlt néhány ór
