Október 29.
Boston
TUDOM, MILYEN ÉRZÉS, HA VÉGET ÉR VALAMI
Senkinek sem szóltam, hogy ma hazajövök. Az elmúlt pár napot robotpilóta-üzemmódban vészeltem át, távolodva Cleótól, közeledve a gyerekekhez. Átvonszoltam a csomagjaimat a Logan reptér érkezési oldalán, és olyan erősen tudatában voltam a hely puszta méretének, a zajnak, az emberek tömegének, amennyire még soha. Bizonyos szempontból jólesik a város személytelensége; más szempontból viszont fájdalmasan vágyom az óceán ritmusos moraja, a Megváltás levegőjének tőzeges, sós íze, Cleo hajának illata után.
Rettenetesen hiányzik. Ingadozom aközött, hogy bolondnak érezzem magam, amiért hagytam, hogy a dolgok kicsússzanak az irányításom alól, és aközött, hogy meggyőzzem magam arról, hogy ez elkerülhetetlen volt. A fenébe is, Cleo bátor
