Chapter 4
2604 Words
II
Ezen a vasárnap reggelen Ronald és Cynthia között kitört a vihar. Napok óta egyre nyomasztóbb volt a hangulat, Cynthia sápadt arccal, szótlanul járkált a lakásban, még mindig botra támaszkodva, de így is még erősen húzta a lábát. Amerre elhaladt, a süppedő szőnyegen mély sávot hagyott maga után. A reggelizőasztalnál ültek. A néger lány már leszedte az asztalt, és most a konyhában nevetgélt a kis Ronnyval.
A széles ablakokon besütött a napfény, az erős világításban Cynthia még sápadtabbnak látszott, különösen mert az utóbbi időben soha nem használt festéket.
– Gyönyörű időnk van – kezdte Ronald –, nem volna kedved ma délelőtt a jachtklubba jönni?
– Eltaláltad. Nem volna kedvem.
– És miért nem? Kényelmesen üldögélhetsz, napozhatsz, kellemes emberek, ismerősök között. Én se mennék le a teniszpályára, természetesen veled lennék.
– Te csak menj teniszezni, ne hozz értem áldozatot!…
– Nem áldozat, drágám! Tudod jól, örülök, ha veled lehetek. Nagyon kérlek, gyere! Egész héten ülök az irodában, szeretnék legalább vasárnap kijutni a levegőre…
– Hát menj! Egy szóval se mondtam, hogy itthon maradj…
– De veled szeretnék menni, értsd meg, Cynthia! Veled…
– Én pedig sántán nem megyek sehová…
– De drágám, ezt nem értem! Mindenki tudja, hogy autóbalesetünk volt.
– Csak nekem volt balesetem, csak én lettem nyomorék…
– Nem vagy nyomorék! Hogy ejthetsz ki ilyet a szájadon? Az orvos megmondta, hogy pár hét múlva teljesen rendbe jössz…
– Az orvos csak vigasztal. Nem hiszek neki.
– És a professzornak sem? Szerinte is tökéletesen összeforrt a csont, és semmi nyoma sem maradhat.
– Ezt csak mondja, mert ő is sajnál. Nyomorék leszek egész életemre, mert a kedves férjem két whiskyvel többet ivott, és nekivezetett egy fának…
– Cynthia, te azzal vádolsz engem, hogy részeg voltam? Hát ha nem vagyok józan, képtelen lettem volna utolsó pillanatban kikerülni, hogy beleszaladjak abba a teherautóba. Heten ültek benne, mind a heten meghalhattak volna…
– Így csak a mi gyerekünk halt meg, igaz? Csak a gyerekünket ölted meg…
– Megöltem? Hogy mondhatsz ilyet?… Még a biztosítótársaság is elismerte, hogy nem voltam hibás, különben nem fizették volna meg a kocsit.
– És ha megfizették? Neked ez a fontos, Ronald? A pénz? Hát neked nem is fáj, hogy a gyerekünk… Akinek úgy örültünk előre… Elpusztult, mielőtt megszülethetett volna…
Cynthia hirtelen sírva fakadt. Egész testét megrázta a zokogás, ahogy a zsebkendője után nyúlt, a kezéből kicsúszott a bot, és nagy koppanással a földre esett.
Ronald felemelte a botot, és közben gyöngéden át akarta ölelni, de Cynthia ellökte magától.
– Hagyjál békében…
– Ennyire gyűlölsz, Cynthia? Ennyire?… Hát nem tudsz megbocsátani nekem? Nincs benned semmi megértés? Nincs?…
Cynthia nem válaszolt. A zokogása hirtelen alábbhagyott, furcsa nyugalom szállta meg. Ránézett Ronaldra, sápadt, elkínzott arccal.
– Ha mindent tudnál, ami bennem van… Ami fáj. És ha tudnád, hogy miért örültem úgy ennek a gyereknek, Isten útmutatását láttam benne, hogy veled maradjak, újra boldogok legyünk…
– Különöseket beszélsz, Cynthia, félek, az idegeidet is megviselte ez a baleset.
– Az idegeimmel semmi baj nincs. Ha én vezettem volna a kocsit, ma nem lennék nyomorék. És a gyerekünk is megszületne… De te, emlékezz csak, nem akartad, hogy én vezessek… És amikor kértelek, hogy ne igyál többet, mégis ittál!
– Ne gyötörj, kérlek, ne gyötörj! Bár én sérültem volna meg, százszor inkább elviselném, mint ezt! A testi kín az semmi ehhez képest!
– Semminek nevezed? Mikor ott feküdtem a műtőasztalon, és azt hittem, amputálják a lábamat. És mikor megtudtam, hogy a bébi nincs többé… A kínok kínját szenvedtem, és ezalatt te… Te interjút adtál az újságíróknak, méghozzá nyugodtan. Az ápolónő eltette nekem az újságokat, láttam a fényképedet is, egész nyugodtnak látszottál rajta…
– Hála istennek, nyugodt a természetem. Férfi vagyok, és igyekszem minden csapást elviselni, ami rám lesz mérve.
– Micsoda hamis pátosz ez… Nagyapád beszélhetett így, az anglikán lelkész, akire olyan büszke vagy, Ronald!
– Igen, büszke vagyok. És az apámra is…
– Ezt miért mondod? Ilyen nyomatékosan, hogy megértsem belőle, hogy én nem lehetek büszke az én apámra, igaz?… Miért nem vágod egyenesen a szemembe, hogy az apám, a szerencsétlen, a beteg apám, gyilkos volt!…
– Cynthia drágám, ne izgasd fel magad! Ne gyere elő ilyesmikkel… Bántani akarsz? Vagy magadat kínozni? Én soha nem említem az apádat… Soha!
– Hazudsz, Ronald! Mert egyszer igenis a szemembe vágtad, hogy én is őrült vagyok, mint az apám volt…
– Drágám, nem gondoltam komolyan. Bocsáss meg! Biztos vagyok benne, hogy inkább az anyádra hasonlítasz… Olyan lehetsz, mint ő volt. Szép és kedves és jó… Milyen kár, hogy fiatalon meghalt…
– Igen. Nagyon szép volt és nagyon jó… – ismételte Cynthia. Egy pillanatra mereven nézte Ronaldot, aztán hirtelen felsikoltott: – Most menj! Menj el azonnal, mert nem bírlak látni! Nem bírlak, érted?!… Dehogyis érted, dehogyis…
Ronald vette a kalapját és elment. A jachtklubba.
Már a bejáratnál beleütközött McKinneybe. A főmérnök a teniszpályáról jött, és az izzadt homlokát törölgette.
– Átkozottul meleg van! Menjünk fel a teraszra, ott akad egy kis levegő…
– A tenisz miatt jöttem ki – jegyezte meg Ronald –, nem azért, hogy a teraszon üldögéljek.
– Játszhatsz Mrs. Harrisszel, ő éppen keres valakit. Én sikeresen elmenekültem előle.
– Az a kövér nő, aki fogyókúra miatt teniszezik?
– Az.
– Isten őrizz! Csak gyerünk fel a teraszra.
– Cynthia miért nem jött veled?
– Még nincs egészen jól. Bottal kell járnia, ez zavarja őt…
– Persze a hiúság! Milyen hiúak a nők, ez fantasztikus… Nézd ezt a nőt itt, leejtette a táskáját, egész drogériaraktár esett ki belőle.
– Ne bámuld, öregem, inkább segítsünk neki –jegyezte meg Ronald.
Mindketten nekiláttak az udvarias feladatnak. McKinney nem túlzott lelkesedéssel, mert már tenisz közben is kimelegedett. Hogy a hölgy rendkívül csinos, az sem érdekelte. Nem volt nagy nőbarát. A koreai háborúban szerencsétlen sérülés érte, azóta a nők már csak elméletileg érdekelhették. Erről persze senki sem tudott. Még Ronald sem, akit elég jó barátjának tartott.
A csinos nő megköszönte, hogy a segítségére voltak. Olyan hálás mosollyal, mintha legalábbis az életét mentették volna meg.
– Maguk igazán nagyon kedvesek!…
A két férfi leült egy közeli asztalhoz, és valami italt rendeltek.
Közben a pincér kérdőleg tekintett Zizire.
– Parancsol valami hűsítőt, grófnő?
– Igen, hozhat egy gint, sok citrommal.
A pincér rövidesen visszatért. Az italokat elcserélte. Zizi ginjét vitte oda a férfiak asztalához, a Martinit viszont, amit Ronald rendelt, Zizihez.
Vannak ilyen véletlenek. Mire az italkérdés megoldódott, már együtt is ültek. A férfiak bemutatkoztak, és odatelepedtek Zizi nyugszéke mellé.
Sablonos társalgás indult meg, főleg McKinney beszélt.
„Ez egy unalmas hülye” – állapította meg Zizi, és közben kizárólag Ronald Merlynt figyelte, aki most még jobban tetszett, mint múlt vasárnap. A kezén azonnal felfedezte a jegygyűrűt, de ezen igyekezett túltenni magát.
Az egész dolog remekül indult.
A legremekebb pedig az volt, amikor ezt az unalmas McKinneyt telefonhoz hívták, és röviddel utána nagy bocsánatkérésekkel elment a pokolba.
Kettesben maradt Ronald Merlynnel.
A férfi nem látszott túlságosan vidámnak, sőt… Mintha ideges és levert lett volna. De ez nem zavarta Zizit. Egy rosszkedvű vagy elkeseredett férfit felvillanyozni, az az igazi siker!…
Zizinek jól bevált módszere volt. Legalábbis eddig minden átlagos amerikai férfi azonnal megszédült ettől a könnyed, szellemes csevegéstől.
Zizi néhány európai élményét mesélte el. Víkend Velencében egy kedves hercegi családnál, akik egyébként az unokatestvérei… Humoros epizód a belga király esküvőjéről, ahol Zizi valami koszorúslányféle volt. Aztán egy remek tréfa, amit vadászaton Umberto, az olasz exkirály mondott neki, aki rém édes ember, ha valaki közelről ismeri…
A szerény földi halandó, aki mindezt hallgathatja, persze hogy megilletődik. Ez a gyönyörű grófnő olyan természetességgel járkál ki és be az európai királyi palotákba, mint mi itt a Horn & Hardart automata büféibe…
Mikor a megilletődés már eléri a kellő fokot, jön a játék második része.
Az éles kontraszt, hogy ez a felhők magasságában lévő tünemény tulajdonképpen egy húsból és vérből való nő. De még mennyire az…
Egy kis húst rögtön mutat is, csak úgy mintának. Ha sortban van, a formás feszes combját. Ha estélyi ruhában zajlik le a játék, akkor egy kis hirtelen előrehajolással betekintést enged a keblébe, amelyet amúgy se nagyon fed el a kivágott ruha.
És ebben a lélektani pillanatban, mikor az illető áldozat éppen a combok vagy mellek hatása alá kerül, jön egy meglepő kijelentés:
– Tudja, hogy maga nagyon hasonlít valakihez?!
– Kihez? – kérdi a gyanútlan férfi.
Zizi merengve a távolba néz. Kis, átszellemült mosollyal mondja:
– Nem fontos, hogy kihez. Úgysem árulhatom el…
– Pedig kíváncsi volnék, gondolhatja, grófnő! Egy amerikaihoz?
– Nem, dehogyis. Egy illető, aki majdnem felkavarta az életemet… Ne beszéljünk róla. Jó?
Az átlagos amerikai férfi ilyenkor romantikusnak és érdekesnek kezdi érezni magát. David Johnson, két évvel ezelőtt, mikor ezt hallotta Zizitől, teljesen fel volt ajzva. Reggel, borotválkozás közben, sokáig fürkészve nézte magát a tükörben, a kopasz fejét, dupla tokáját, és arra gondolt, hogy van valahol Európában egy gróf vagy herceg, aki hasonlít rá. Mert nyilvánvalóan Zizi életét egy akárki nem kavarhatta volna fel…
Persze Ronald Merlynnel más volt az eset. Ronald pontosan olyan külsejű férfi volt, aki bármely nő életét felkavarhatta. Mivel pedig nem volt átlag amerikai, hanem angol, ezek a történetek csak mulattatták és egyáltalán nem volt megilletődve. Rögtön látta, hogy ez a műsor elkápráztatására van szánva, de ez nem zavarta abban, hogy jól érezze magát a vörös hajú grófnővel.
Egy kis kikapcsolódás volt, semmi több. Szórakoztatóbb, mint McKinney, és kevésbé fárasztó, mint teniszezni ebben a melegben.
– Nem volna kedve egyet úszni? – érdeklődött Zizi, mert szerette volna magát bikiniben is megmutatni.
– Az időmből már nem telik ki. Levetkőzni, újra öltözni csak akkor volna érdemes, ha legalább egy órát maradhatnék az uszodában.
– És miért nem maradhatna? Siet valahová?
– Haza akarok menni ebédre.
– Ó, maga milyen mintaférj?
– Honnan tudja, hogy férj vagyok?
– Egyszerű. A jegygyűrűjéről.
– Persze. Viszont maga is visel jegygyűrűt, grófnő, holott azt mondta az előbb, hogy egyedül él…
– Igen, sajnos… A drága uram, akit imádtam, meghalt…
Zizi lehajtotta a fejét, és a pillanatnyi csendben most arra a kellemetlen vénemberre gondolt, akivel mindössze kétszer találkozott. Egyszer, amikor kialkudták a névházasságot, másodszor már az esküvőn. A temetésére már el sem ment, csak örömmel értesült róla, hogy az öreg elpatkolt.
– Az élet tele van tragédiákkal – jegyezte meg Ronald részvéttel.
Közben elképzelt valami daliás, fiatal arisztokratát, aki bizonyára baleset áldozata lehetett…
És tényleg. Ahogy Zizi a keblén lévő kis arany-amulettet megmutatta, amelyben egy csinos, de kevésbé ismert olasz filmszínész képe volt, Ronald szinte meghatódott.
– Ez volt ő – suttogta Zizi. – És utána nem jöhet senki…
Ronald tudta, hogy tapintatlanság lenne most bármit mondani. Rágyújtott egy cigarettára, italt rendelt az arra járkáló pincértől.
A némaságot most Zizi törte meg. Az amulettet már visszacsúsztatta a blúzának a kivágásába, még felsóhajtott közben.
– Tudja, ez volt az utolsó felvétel róla. Egy kis csoportképről vágtam le. Umbertóval voltak együtt. A király is nagyon kedvelte őt… De beszéljünk másról. Beszéljen magáról valamit! Jó?…
Még Ronaldnak is, bár egyáltalán nem volt sznob, furcsa volt, hogy most a király után önmagáról beszéljen.
– Nem vagyok érdekes ember. És a királyok sem kedvelnek különösebben – tette hozzá, de utána azonnal megbánta.
Neveletlenség volt, érezte. De a grófnő, úgy látszik, nem neheztelt. Kedvesen és érdeklődve nézett rá.
– Tényleg, beszéljen magáról!…
– Mire kíváncsi? A nevemet tudja. Azt is, hogy nős vagyok. Még elárulom, hogy van egy édes, kicsi fiam is. Egyébként főmérnök vagyok a Great Britain Oil Companynél.
– Itt New Yorkban?
Ez fontos kérdés volt. Mert ha esetleg csak egy átutazóban lévő pofa, arra Zizi sajnálta volna az idejét pazarolni. Akármennyire is jóképű.
– Igen, itt vagyok állandóan. Már pár éve. Azelőtt Londonban voltam és még régebben Bagdadban.
– Már ott is nős volt?
– Igen. Illetve ott vettem el az első feleségemet.
– Ó, szóval maga egy olyan gyakran nősülgető típus!
Ez a megjegyzés nem tetszhetett Ronald Merlynnek, mert nem is reagált rá. Zizi hamar másról kezdett beszélni.
– És mondja, miért nem hozza magával a feleségét? Miért jár ide a klubba nélküle? Mert a múlt vasárnap is egyedül jött. Emlékszem, ott ült annál az asztalnál.
– A feleségem, sajnos, beteg. Egy súlyos lábtörése volt autókarambolból. Nem szívesen beszélek erről…
– Borzasztó! De már, remélem, jól van?
– Igen, de még bottal jár. És tudja, milyenek a nők, nem akar így mutatkozni.
– Ez természetes hiúság. És minél szebb egy nő, annál hiúbb.
– Akkor maga nagyon hiú lehet, kedves grófnő!…
Ez volt az első bók, amit Ronaldból sikerült kiprovokálni.
– Köszönöm. Kedves magától, hogy szépnek talál, de hogy őszinte legyek, a belső értékeimet többre becsülöm. A lélek, azt hiszem, minden…
– Ez igaz. Viszont van egy nagy igazságtalanság. A férfiak sosem szeretnek bele első látásra egy csúnya nőbe, akármilyen szép is a lelke.
– Maga milyen nőkbe szokott beleszeretni?
– Szoktam? Ez túlzás. Sosem voltam egy playboy…
– Kár.
– Miért? Mi volna, ha playboy lennék?
– Talán flörtölnék magával. Talán… Nem biztos.
– Csak azért, mert hasonlítok valakihez, aki felkavarta az életét?
– Nem kavarta fel, csak majdnem…
– Telefon! Santuanni grófnőt kérik a telefonhoz! – kiabálta a komornyik.
Zizi felugrott a nyugszékből. A hirtelen mozdulatával majdnem nekiesett Ronaldnak. Mellével pontosan a férfi arcához ért, egyetlen pillanatig csak.
– Pardon! Bocsásson meg, még felborítom magát…
– Semmi baj, csak siessen a telefonhoz!
A parfümje, amit eddig nem is vett észre, ez alatt a pillanat alatt szinte élesen csapta meg. Túlzottan rafinált illat volt.
– Parancsol egy italt? – érdeklődött a komornyik. –
– Igen. Küldjön nekem még egy Martinit.
„Ez már a harmadik ma” – állapította meg magában. Utána akart szólni, hogy mégse, nem kell! Küldessen fel a pincérrel valami narancslét. De a komornyik már eltűnt a lépcső lejáratánál.
Ronald rágyújtott egy újabb cigarettára.
A teraszon most megjelent Mr. Sheridan, piros kockás cabana-szetben, a fején olyasféle sapkával, amit utcai fagylaltosok viselnek. A kopasz emberek szokása szerint minden alkalmat megragadott, hogy valamit a fejére tegyen.
– Látom, egyedül vagy, Ronald! Miért nem jössz le az uszodába?
– Nem vagyok egyedül. Santuanni grófnővel beszélgettem itt… McKinney is velünk volt…
Ezt jónak látta hozzátenni. Nehogy Sheridan már holnap a hivatalban ostoba megjegyzéseket tegyen. Kollégák voltak. Sheridan már nagy embernek számított a Great Britain Oil Companynél, de így, ezzel a pipaszár vékony, szőrös lábával nem hatott túl tekintélyesen.
– A grófnővel? Csinos nagyon! Csak gyanúsan előkelő…
– Ismered közelebbről?
– Nem. Talán kétszer teniszeztem vele. Nagyon rosszul játszik. Azt hiszem, egyéb testgyakorlatokban ügyesebb lehet…
Szerencsére Zizi ezt nem hallotta meg. Vagy ha mégis, hát úgy tett, mintha nem hallotta volna. Nagyon barátságosan üdvözölte Sheridant.
– Régen nem láttam már magát! És a feleségét idén még egyáltalán nem…
– Őt nem is fogja látni, ugyanis elváltunk.
– Ó, tényleg… És hogy érzi magát így, mint szabad ember?…
– Mit ért szabad alatt? Hogy szabad tartásdíjat fizetnem? Hogy életfogytiglanig vagyok elítélve, mert húsz évvel ezelőtt egy nőt, aki akkor tetszett, elvettem feleségül?… Ha ugyanazért, amit nyújtott nekem, csak kivittem volna párszor vacsorázni, nem lett volna semmi baj… De én rendes ember voltam, én feleségül vettem.
– Biztosan szerette akkor…
– Valószínű. De az utóbbi tíz évben már gyűlöltem. És most életfogytiglanig fizethetek neki, hálából, mert elkeserítette az életemet. Ennyi pénzből a legszebb fiatal nőkkel járhatnék! Ehelyett azonban ő járkál az én pénzemből fiatal dzsigolókkal. Most éppen a francia Riviérán üdül…
– Olyan kedves hölgynek látszott – jegyezte meg Zizi. – Tavaly itt a klubban bridzseltem vele.
– Kedvesnek találta őt?… Lehet. Mindenkihez kedves volt, csak hozzám nem! Ne is beszéljünk róla… Nincs kedvük a medencéhez lejönni?
– Én már indulok haza! – jelentette ki Ronald. –De a grófnő már előbb is úszni vágyott.
– Igen, én lemegyek magával.
Zizi bosszankodott. Legalább a búcsúzásnál egyedül maradhatott volna Ronald Merlynnel. Ha már Sheridan így megzavarta, pont, amikor legjobb irányt vett a beszélgetésük…
– Viszontlátásra! Esetleg jövő vasárnap…
- Writer
