XI
Az esküvő napján az eső is alábbhagyott, és már kora reggel élénk napsütésre ébredt a város.
„Milyen szép időnk lenne” – gondolta Tibor.
A nyitott ablakon szinte bezúdult a vidám, ragyogó fény.
A táncoló napsugarak meg-megcsillantak a fényes fehér selymen, ahogy a menyasszonyi ruhára vetődtek, amely ott volt kiterítve Edit ágyán úgy, ahogy akkor odatette, amikor elment.
Mariska néni lehúzta a redőnyt. Ahogy itt ültek hárman, sápadtan, megkínzott arccal, jobb volt a félhomály. Már nem is néztek egymásra, már alig beszéltek.
Már nem bíztak semmiben. Ma, az esküvő napján, döbbentek rá, hogy végzetes szerencsétlenség történhetett Edittel.
Máig mégis volt valami remény. Legalábbis Mariska néniben.
De most már benne sem. Némán járkál a lakásban, már nem is tud sírni, szegényke. Riadt,
