– Scott, ma el kell mennem időben – támasztottam a gitárt a fal mellé. – Brie ma kapja meg a gyógyszereket, és én ott akarok lenni mellette.
– Oké, megértettem, meg a feltételeidet is maradásra, de még csak fél három van. Igazán odaérsz időben, ha még egyszer felvesszük ezt a dalt. Akkor mehetne is az anyag, hogy mihamarabb kiadott lemez legyen belőle.
– Oké, még egyszer, és utána szó nélkül elmegyek – feleltem, és visszamentem a stúdióba.
Persze, hogy semmi sem ment olyan simán, mint szerettem volna, így sikerült elkésnem. Az utolsó felvételből ugye kettő lett, vagy nem is tudom, mennyi. Olyan könnyű volt elveszíteni az időérzékemet abban a hülye kalitkában, ha körbevett a zene, és a ritmus átvette az irányítást a testem felett.
Úgy hajtottam, mint egy őrült, lélekszakadva rohanta
