Atyám a pálmaágról most Nátánielre nézett.
– És úgy vélted, emiatt az én ajtómon kell dörömbölnöd, a bizonyítékkal az én kövemet bepiszkolnod? – kérdezte. Úgy tűnt, őszinte értetlenséggel áll Nátániel dühöngése előtt.
Nátániel, ez az apró emberke. Atyám álláig sem ért, de most fenyegetően lépett felé, igaza tudatában. Most fogja közölni atyámmal, ki a bűnös, mert láttam rajta, hogy tudja. Júdás komoly arca ötlött fel előttem a mikvében.
– A fiad gyújtotta fel! – ordította Nátániel. – Júdás, Simon ben Giorász meg a banditái!
– Nem lehetett Júdás! – kiáltott fel anyám, és a férfiak felkapták a fejüket. Nátániel csak most vett észre, és abban az óvatlan pillanatban még ilyen távolságból is láttam az arcán, hogy gyűlöl engem.
– Hagyjatok magunkra minket! – parancsolt ránk atyám, de termés
