A győri regény

Chapter 3

A kiállítás után, amikor a vendégek már kezdtek szétszéledni, Józsi diskurált még kicsit Losonczyval az utcán. Amíg rájuk várakoztam, elnéztem a tőlem nem messze ténykedő Kazimírt, a fotóst, és Csillát, a kék szoknyást. A lány mosolygott, ártatlan pózokba vágta magát a kamera előtt, a fickó meg elcsettintett pár képet, aztán szájon csókolta a modellt. Csak most esett le a húszfilléres, hogy ezek ketten egy pár, talán házasok is, és ez magyarázatot ad a lány nevére, szóval Szederjessy, és nem Szerecsen, jól van, na. Azon töprengtem, ha fotóznék, én is készítenék-e Tündéről képeket. Nagy valószínűséggel igen, hiszen olyan kézenfekvő az egész, bár nem vagyok biztos benne, hogy Tünde jó néven venné. A festésen kívül nem igazán szível más vizuális kifejezési formát, elég zárkózott, ha a művészetről van szó. Hobbiból, hirtelen ötletből azért lefotózhatnám, ahogy bárki teheti egy virágzó fával, békalencsével, vízre ereszkedő ludakkal, vagy akár feldöntött szemeteskukákkal, hogy a városon belül maradjunk. Csakhogy nem tudom, tényleg akarnám-e képen megörökíteni Tündét, hiszen máshogy kívánom birtokolni őt, nem a vonásai, hajszíne, ruhája vagy mozdulatai foglyaként, hanem eleven lényegében, a sugárnyalábokban, amelyek két pillanat között áradnak belőle, s amelyek a statikus fotográfián visszaadhatatlanok a szem számára. De ahogy ezt a Kazimírt és Csillát elnéztem, úgy tűnt, remekül szórakoznak; vígan zümmögött az objektív motorja, sorjáztak egymás után a digitális képek, és örökre bezártak egy lányt, aki kacéran és egyre mutatósabban mosolygott, oldalra vetette a fejét, a levegőben táncoltatva meg szabad hajtincseit.

Józsi és Losonczy végre-valahára mindent megbeszéltek, így folytathattuk közös ténfergésünket barátommal. Valami sejtszintű udvariasság unszolására előbb még odaköszöntem Kazimírnek, gratuláltam a képeihez – és gondolatban Csillához. – Remek fotók – mondtam egyszerűen, de őszintén, ő meg csak zavartan vigyorgott, kurtán megköszönte, és ennyi volt az egész köztünk. (Ha tudtam volna, hogy hamarosan újra összefutunk, talán még ennyire sem vesztegetem az időmet, pedig volt belőle több raklapnyi felesleges készletem.) Azt hiszem, képtelenség arányosan megdicsérni a teljesítményt. A silány dolgokat rendszerint harsány óbégatás kíséri, a mesterművektől meg egyenesen megnémul az ember. Fogalmam sincs, ahogy akkor Kazimírre néztem, tükrözte-e valamelyest a véleményemet. Reméltem, nem pusztán dicsérő szavamra emlékszik majd egyszer, a csodálat partján kinőtt karcsú ebírre.

Józsi alkoholt kívánt fogyasztani, én inkább teát. Megállapodtunk a sorrendben: előbb a tea, aztán minden más, amitől még jobb kedvünk kerekedik. Mert muszáj volt boldognak lenni ma, boldognak, mert péntek van, és legfőképp, mert eléggé boldogtalannak éreztem magam munka és női fél nélkül. Folyton azt számolgattam, meddig húzhatom rendszeres jövedelem nélkül, hány hónap vagy hét marad még előttem ebben a félédeni, szibarita állapotban, és rendesen furdalt a lelkiismeret, hogy mennyire alkalmatlan vagyok a komoly, felnőtt életre, miért nem mozdulok már, rohanok állásinterjúra, kilincselek szerencsésebb, úgynevezett sikeresebb ismerőseimnél, visszanyelve a szégyent, legalább egy csóró mellékállásért. Azt mondják, ebben a városban csak az nem dolgozik, aki nem akar. Ebben kétségkívül van némi igazság, de én olyan csapnivaló típus vagyok, aki valami zavaros rendszerelmélet birtokában azt képzeli, előbb-utóbb sorsszerűen rátalál az ideális munka, ezért aztán nem is tekint előrébb annál a három lépésnél, ami egy hálószoba vagy egy borozó ajtajától elválasztja. Itt van ez a derék Józsi mellettem, jól befészkelte magát az egyetemi katedra mögé, és bár ha az oktatási körülmények szóba kerülnek, sosem felhőtlen az arca, azért kellő biztonságot és megbecsülést élvez a posztján, ahol olyan értelmiségi fundamentumot talált, ami szerény, de melengető elégedettséggel fényli be mindennapjait. Számomra az ilyen elégedettség ismeretlen föld, mesés Atlantisz, amelynek létezéséről némelyek magabiztosan nyilatkoznak. Kicsit irigylem is őket érte, de úgy vagyok vele, ezt a mámoros szabadságot, amiért nem mellesleg korábban keményen megdolgoztam, nem adnám fel semmiért. Az is egyértelmű persze, hogy szabadságomat az írás és Tünde tölti ki, e két rabság, és akkor kész is a paradoxon, lehet teríteni az asztalt.

Remek hely ez a Múzeum Teázó a Káptalandombon, a pódiumszerű teraszról rálátni Kisfaludy Károly – a festő és az egyik első magyar novellista – vaskos szobrára, ahogy a lenyugvó nap felé fordítja grandiózus arcát. Ha a háta mögé állok, és egy kis képzelőerővel belenézek az égbe, elkerülhetetlenül eszembe jut Caspar David Friedrich magányos vándora a ködlő ormok előtt. Többször próbáltam elkapni a megfelelő perspektívát, hogy e hasonlóságot lefotózzam a két alak között, de duzzoghatott a készülékem, vagy a szemem csapott be, sehogy se jött össze a kép ezen a képtelen dombon. Józsi most jár itt először, a teázóban, és megrökönyödve nézi a gazdag teakínálatot, aztán érzékenyen szipog egyet, mert nem talál benne pálinkát. Gyanúsan méregeti és szaglássza gyokurómat – egy teavariáns –, majd beleszürcsöl kompromisszumos eszpresszójába, és kér egy hamutálat az sz betűk ellen.

– Nino Pallati. Csak egy tipp, ha egyszer olasz származású alkoholista karaktered lesz a könyvben, ezt a nevet add neki. Az itallap visszafelé.

– Maradok a Bele Józsinál, mit gondolsz?

Józsi mobilja megszólal, kissé sznob pillanat: Beethoven ötödikjét játssza. Józsi beszél, bólogat, gesztikulál, s közben vigyorog rám, persze, persze, mondja, és leteszi.

– Mocsok volt. Téged is keresett, de nem vetted fel.

Igaz, a galériában lehalkítottam a mobilt.

– A Katalinkertbe jönnek a színésznőjével, ünnepelni valamit, nem értettem pontosan, de azt kérdi, csatlakozunk-e. Benne vagy?

– Tessék? – közben a mobillal babrálok.

– Átmegyünk?

– Hogyne, persze – mondom szórakozottan, és megnyomok pár gombot, hogy visszaállítsam a csengetést a készüléken. Látom, Tündétől jött üzenet. Szívem nagyot rúg a hírre. Minden gonosz motozás és fásult önsajnálat egy csapásra feloldódik, amikor a szavait olvasom. „Ma végzek az Önarcképpel, talán éjfélre. Ugye megvársz, te őrült?” Elmosolyodom végre, és rágyújtok, mintha szakvizsgáról jönnék. A kép, amelyen Tünde annyit dolgozik, elég fájdalmas a számomra, bár még nem bogoztam ki az okát, miért. A teljes címe: Önarckép fiúval. Furcsa cím, mert a festő nem szerepel a képen, amelyen kékesszürke homály van, és egy távoli alak, gondolom, a fiú, térdel egy beazonosíthatatlan objektum, talán egy szobor tövében, mintha csak imádkozna. A fiú mellett a kép egyetlen fénylő pontja, apró pötty, okkersárga, kerek lángocska, zsebnyi zsarátnok, és körülötte mindenhol baljós elmosódás, szürkületi ködhabok, piszkos hullámok, kőszínű tajték. Ezeket a mosott kontúrokat, ezeket az árnyéktapétákat festi és maszatolja újra és újra Tünde, mert elégedetlen a kompozícióval, a színek erejével. Finomíthatja kedvére, számomra a festmény nem más, mint térdre esés a magány előtt, sebek puha simogatása acélreszelőn, nincs mit szépíteni rajta. Tünde nem nyilatkozik, mit akar ezzel a képpel, de elfogadom, hogy elméje és ujjai között semmi nem vész el a lényegből, és a festmény éppen azt ábrázolja, ami a legfontosabb neki: a mindent felülíró szuverenitást. Az Önarckép önarckép nélkül olyan iróniát sejtet, amellyel a szubjektum gőgösen felszámolja magát, annak érdekében, hogy hiányával hangsúlyozza önnön fontosságát. Értjük mi jól, Tünde, miért nem vagy ott a képen, mert titkon abban bízol, hogy mégis mindenben ott vagy láthatatlanul, és sóvárgást meg epekedést váltasz ki belőlünk azzal, hogy rátelepszel a tárgyakra, harmat, kozmikus por, ezüst- és aranyfüst formájában.

Olyan jól ülök itt a helyemen, ebben a könnyű székben, amely ígéretként a formámhoz alakul, és kortyolgatom a gyokurót közben, eleresztem a szellőt a fülem mellett, és Józsi szavait, aki a gyógynövények ártatlanságával mesél nekem gondolatindító történeteket, amelyekkel régi celluloidszalagokon és vaníliaillatú, megsárgult könyvlapokon találkozott. Minden jól van most, a jelenségek meglelték saját medrüket, semmi sem túl rövid vagy hangos vagy szilárd, hanem éppen megfelelő arányokat hordoz, egy szórakozott lélegzettel könnyedén befogadható. Lehunyom a szemem, és ez olyan, mintha álmodnék. Védve vagyok a váratlanságtól, semmi nem érhet bántón hozzám. Ebben a szemhéj-sötétségben látom Tündét, amint ma éjszaka találkozunk, és megint csillagok látszanak tócsás szemünkben, és mozgásra vetemedik bennünk a vágyakozás. Addig is nagyszerű este vár ránk a barátainkkal, ezekkel a rendkívüli lelkekkel, akik körém gyűlnek lepkeként, mind lepkék vagyunk végül is, puha szenderek egymás gyér fényében.