A győri regény

Chapter 4

Akkor egy kis enumeráció.

Szűk társaságomban, e nem is akármilyen társaságban eltöltött esték miatt tudtam hinni, hogy valóság vagyok, hogy életben vagyok, és hogy a valóság és az élet valamiképpen mégiscsak pozitív dolgok. Elvégre a jó társaság az a közeg, ahol az ember a helyére kerül, mert bár egója gyakran megkorbácsoltatik, barátok tartják kezükben ezeket a nyájas kínzóeszközöket, s végül a humor balzsamához nyúlunk mind, hogy közösen és nevetve kenjük be azokat a szavaktól vérző sebeket. A társas létezés odafigyeléssel, önkontrollal és felelősséggel jár, és mivel mindezen értékek nincsenek meg a magányban, azt is mondhatnám, a magány éppen e dolgok hiányában valósul meg, akkor szivárog elő a kátrány.

A Katalinkert sem az étlapjával, sem borainak minőségével nem szolgált rá, hogy odalegyek érte, és gyanítom, a többiek is más szempontok alapján választották ki az esti találkozó helyszínéül. Talán az adta az érdekességét, hogy jól elrejtették a Káptalandomb épületeinek sűrű falai közé, ez teremtette meg az étterem komfortját, sajátos csendjét és a nyári estékre megálmodott titkos menedékjellegét. A bejárat keskeny sikátorból nyílt, ahonnan tágas udvarra léptünk, amelyet vadszőlővel befuttatott magas téglafalak zártak be két oldalon. Biztonság és háborítatlanság, mindez egy teniszlabda-hajításnyira a teázótól, ahonnan Józsival átsétáltunk. Két asztalt máris összetoltak számunkra, és amint beléptünk, azonnal kiszúrtam Mocsok kócos fejét, aki egy Kleopátrának sminkelt, hidrogénszőke cicababának magyarázott élénken valami vélhetőleg fontosat. A babát Madár Fruzsinának hívták, és hét vagy nyolc hónapja tekertek együtt a barátommal, azaz jártak példás és egyszersmind példátlan párkapcsolatban a bolond szerelmesek jogán. Fruzsina fiatal, kezdő színésznő volt, nemrég kapott két évadra szerződést a Győri Nemzeti Színházban, ami nagy szó volt, tekintve a jelentkezők magas számát, a színitanodákból és színművészeti főiskolákból kitóduló lelkes tömeget, e csillagszemű, érzékeny lelkeket, akik mind arról álmodoztak, hogy ilyen-olyan statisztériákat letudva beindíthatják karrierjüket, ha nem is rögtön a fővárosi, de legalább a vidéki színházak egyikében. Fruzsina jobbján ott ült, vagyis nemesen kornyadozott testvére, Anna, az egypetéjű Madár ikrek visszahúzódóbb, szépségesen mély tekintetű fele, aki a levéltárban végzett poros adminisztrációt, mellette pedig jelentékeny verseket közölt a rangosabb országos folyóiratokban. Anna az asztal szélére szorult mint egy láthatatlan, egyszemélyes szeparé foglya, és úgy tetszett, nem osztja nővére jókedvét, aki heves gesztusokat lengetve kommunikált Mocsokkal, azaz dicsekedett új szerepéről egy unalomig játszott Egressy-darabban. Mocsok, attól függően, hogy tetszett-e neki Fruzsi beszéde, átkarolta a lány derekát vagy játékosan a kényesen egyenesre fésült hajába túrt, amit Fruzsi persze ki nem állhatott. Ha párja elragadtatta magát, és Mocsok úgy érezte, nem kapja meg az őt megillető figyelmet, cinikus kritikákat köpött oda a színészmesterségről, vagy dacos cigarettafüstbe burkolózott és nyammogva itta a sörét.

Amikor meglátott engem és Józsit, Anna arca egy pillanatra felderült, hamar le is ültem vele szemben, Józsi pedig mellém zuttyant, és már érdeklődött is:

– Na, mit ünneplünk? Mit iszunk?

– Bulgakov születésnapjára iszunk – így Mocsok –, meg anyám macskája tegnap hármat fialt, feketét. – Fruzsi erőteljesen oldalba lökte a könyökével.

– Ja, és ez a nő itt mellettem holnap prömierezik. Higgyétek el, alig várja már, hogy a hátán fekve biciklizzen a színpadon. – Fruzsi persze nem sértődik meg az ilyen beszéden, szerintem tele van légzsákokkal az egója.

– Jaj, megszólalt az ügyelő úr! – Tudni kell, hogy Mocsok ügyelőként dolgozott a színházban.

– Babám, nélkülem a társulat csak fel-alá rohangáló pipikék és sarkantyújukban megbotló kiskakasok baromfiudvara lenne.

– Mindenesetre előre gratulálunk az előadáshoz – mondta gálánsan Józsi –, gondolom, telt ház lesz. Esetleg, ha akadna még lépcsőjegy…

– Lépcsőjegy? Józsikám, hülyegyerek, már a csillárjegyek is elkeltek mind! A polgármesternek meg külön proszcéniumot kerítettek el. De oda te sose jutsz be, öregem, túl régi az öltönyöd hozzá, és lefogadom, felmentésed volt tornából húsz éve. – Mocsok kissé csípős és faragatlan, cserébe eléggé ártatlan és választékos, szóval szeretjük mindannyian azért.

Felbukkant végre a pincér, olyan képpel, mint akinek most mondtak fel a konyhában, de még tovább sötétedett a tekintete, amikor megértette, hogy nem vacsorázni, csak részegedni gyűltünk össze e nemes vigadóban. Józsi rendelt egy kört, azaz mindenki pálinkát ivott, és hozattunk még korsó söröket meg egy liter vörös fröccsöt, amelyen Annával osztoztam. Koccintás közben elhatároztam, hogy jól fogom érezni magam, zsebemet melengette Tünde sokat ígérő üzenete, csak néhány óra, és csodák történnek velünk, addig meg elleszek itt ezekkel, hazai bandámmal a világkiforgatásban. Az iszogatás, a langyosan odavetett tőmondatok, a nyomukban felserkenő kis indulatok, aztán megint az iszogatás, és mindenféle elméletek bokrétái, a füstjeinket könnyű kézzel szétkapó szellő, ez mind nagyon rendjén volt. Néha Annára pillantottam, aki olykor rám pillantott a borát szürcsölgetve, mindig tétlenül és mindig zárkózottan, mintha nővére harsány szereplését kívánná ellensúlyozni. Közöm éppen nem volt hozzá, de zavart és felcsigázott a hallgatagsága, ahogy ott ült velem szemben, lesajnálta az okoskodó hangzavart maga körül, tűzköves öngyújtóját sercegtette, hajvégét pödörte ujjai között, és a középiskolai menzákról ismert vizespohár száját simogatva hűvös pászmákat lődözött felénk. Nem ismertem túl közelről, olykor összetévedtünk a városban, a színházban, a könyvtárban, ártatlan köztereken, és néha megtaláltam valamelyik lapban cérnavékony verseit, amelyekből valószínűleg többet sejtettem meg róla, mint amennyit ez a fakó nyári blúz, a pasztell smink és a dacos ábrázat elárult.

Nem tépik ki a körmöd

szemedbe vasat nem nyomnak

csak mondják, megtehetnék

és ez elég a napi egy bögre

félelemhez

(Most még csak cinegéket gyilkolnak)

Ha már nagyon öreg leszek

nem horgolok sálat neked

s mellkasoddal zárom le a

tű végét

(Öreg napjainkra)

Egyszer a Bohém Tanya mellékhelyiségében akadtam rá, a falnak dőlt és szipogott, tekintetét pedig a téglák érintkezésének egy megnyugtató pontjára szegezte. Megálltam, teljes erőmből néztem rá, mintegy kikényszerítve őt a mozdulatlanságból, néztem csak, hogy kisiklassam a bánatból és végre viszonozza nézésemet, hogy tudjam, rendben van, múló rosszullét az egész, balul elfogott gondolatok kifejeződése csupán a szemen keresztül. – Boldogtalan vagy? – kérdeztem nyomorult eszköztelenségemben, és reméltem, ezzel el is nyel a föld az indiszkrécióért, de meglepetésemre akkor mégis rám emelte tekintetét és bólintott, s a bólintásnak abban a lassú mozdulatában végérvényesen megeredtek a könnyei, és én, látva őket, már siettem is kifelé, vissza az asztalomhoz, mert megijedtem az őszinteségtől, a meztelenségtől és saját váratlan elgyengülésemtől, visszarobogtam tehát az asztalomhoz, és aznap este már csak a mosdó ajtaját figyeltem, valaki meg végig beszélt hozzám, talán Józsi vagy Mocsok vagy Hákis Peti, nem tudom, és nem is lényeges. A ma esti Annából sehogy sem tudtam kikövetkeztetni azt az akkori Annát, a gáttalanul őszintét, aki egy óvatlan percben elveszítette uralmát boldogtalansága felett. Így aztán ez a mostani beszélgetés sem indult meg, talán benne is előtolakodott a régi emlék, és ez mindkettőnket szégyenlős csendben marasztalt.

Józsinak és Mocsoknak nem akadtak problémái a verbalitással. Ha nem folyt éppen szesz a torkukon lefelé vagy felfelé, párhuzamos monológjaik mint észak-déli áramlatok ütköztek egymásba a maguk nyers lendületével. Annak köszönhetően, hogy tevékenységük ilyen-olyan módon kötődött az irodalomhoz, pontosabban az íráshoz, könnyű kitalálni, hogy összecsapásaik is rendszerint e téma köré szerveződtek. Amíg Józsi egyetemi elfoglaltságai mellett fizetett tanulmányokat és könyvkritikákat írt, Mocsok elsősorban a maga örömére alkotott olykor rímes, máskor szabad- vagy prózaversnek hívott provokatív, esetleg ordenáré szöveg-gólemeket. Ne hagyjuk ki őt se a sorból.

Tatarozzák a házat, tata,

hozzák a házat rendbe fele,

mégis minek megy oda, tata,

há’ nem látja, nehéz tárgyak lefele

zuhannak alá fentről, a tetőről,

a tatról, tata, a fess állványzatokról,

ahol a derék legények szentségelnek,

mert lent maradt a kalapács,

baszd meg, Pista, legalább

nem esik a fejére, tata,

há’ ez a rekultiváció, nem a

hidroponikus kertek.

(Emlékezetből mondom)

Mocsok elméjét minden érdekelte, sarkig tárt ajtó volt, egyetlen kíváncsi idegrendszer, ami átható, pimasz tekintetben és elhanyagolt gólyafészek-frizurában végződik.

Fruzsina erőlködött még egy kicsit, csattogtatta a száját, és színészpartnereiről meg valami saját öltözőről locsogott, jól állt neki, hogy spicces, hogy fordítva gyújtja meg a cigarettát, hogy néha Mocsok inge alá csúsztatja a kezét két gomb között, és nagyon meggyőzően ad számot olyan dolgokról, amelyekhez – és ez mindenki előtt nyilvánvaló volt – semmit se konyít. Rossz napjaimon irigyeltem ezt a képességet, a hangos szeleburdiságot, amihez ugyanakkor komoly meggyőzőerő is társult, és arra gondoltam, aki szép, annak mindig több figyelem jut, talán érdemein túl is, amennyiben feltételezzük, hogy a szépség nem érdem vagy erény, csak véletlen telitalálat egy szerencsejátékban.

Csak gratulálni tudunk, Fruzsi, egy kalappal a holnap estéhez, ilyesmiket dobott oda Józsi a színésznőnek, mert alig várta már, hogy letudjuk a témát, ezt az ízeire boncolt, túltárgyalt premiert, és újra koccinthassunk, és áttérhessünk irodalomra, politikára, egyéni sérelmekre és kollektív megvilágosodásra, mindarra tehát, ami a kor tanúivá avanzsált minket.

Társaságban általában elkerülhetetlenül bekopog a pillanat, amikor valaki – szerencsés esetben valódi érdeklődéssel – nekem szegezi a kérdést: mi újság a könyveddel? A kérdés több szempontból is problémás, de mindenképpen aggasztó. Egyrészt annak oka, hogy társaságba vonom és érdekes személyiségekkel párnázom körül magam, éppen az, hogy eltereljem figyelmemet a könyvről, amely a nevemet viseli és a megjelenés küszöbén áll, mert annyi átszenvedett óra és év eredménye ez a könyv, hogy az erőfeszítések mára megkeserítették a gyümölcsöt, hiába is tagadnám. Ez a kérdés tehát mindig fájdalmas. Fáj máskülönben azért is, mert ha összeszedném és komolyan venném magam, hogy megvilágítsam a könyv keletkezés-, azaz szenvedéstörténetét, az egész hosszú kálváriát, tudom, csak dadogni, zavartan mosolyogni és vállat vonni lennék képes, tekintve hogy az alkotás folyamatát én magam sem látom át annyira, hogy maradéktalanul értsem. Jobb nem lépni e csapdába, bármilyen kedvesen és őszintén kérdez is valaki a könyvről, és akkor senki sem sérül, nincs kellemetlen csend, nincs lesajnáló pillantás. De azért egy papundekli-sablont készítettem az ilyen helyzetekre, ezt rántom elő revolverként, ha a kérdés elcsattan: köszönöm az érdeklődést, készülget a regény, de eltart pár évig, mire végzek vele. A Kettes pedig kiegészíti: addig meg ne is kérdezősködjetek, mert hazudni fogunk, és alvó koalákat fojtunk meg a szemetek láttára, ha kell.

Szóval ez a bizonyos mi újság? most Fruzsinának lett leosztva, miután felfogta, hogy egyedül maradt a premier-témakörében. – Mi újság a könyveddel? – kérdezte ártatlanul, kleopátrán és kalászszőkén. Láttam, hogy komoly választ vár tőlem, hát teátrálisan rágyújtottam, és már csomagoltam is ki a konzervmondatot.

– Köszönöm kérdésedet, Fruzsi, hamarosan megjelenik az első könyvem, és közben egy regénybe is belekezdtem, de babonából inkább nem beszélnék róla.

– Ó, egy regény! Ezt nem is tudtam! Hát nem semmi! – Fruzsi elismerően biccentett, majd megpróbálta megharapni Mocsok fülcimpáját, aki közben a lány combját simogatta vehemensen, és barátian a szemébe röhögött.

– Regény? Döbbenet! – ezt Józsi mondta, alélt hangon, de én átláttam a szitán. Ugratnak a fiúk ezzel a mímelt érdeklődéssel. Elég rám nézni, gondolják, nincs meg a kondícióm másfél nyomdai ívnél terjedelmesebb történetekhez.

– Ez komolyan hangzik – mondta Mocsok, teljesen komolytalanul, miközben egy női állkapocs lógott a fülén. – Egy regény! Egy regény! Mi az, hogy regény?

– Tudod, az, ami hangerőben valahol az üres papír és az opera között van.

Az órámra néztem, az éjfél elérhetetlen távolságban csüngött egy sötét violinkulcs szárán. Nem volt sok kedvem az elméletekhez. Beszélhettünk volna inkább a porról vagy az ezerhétszázötvenötös lisszaboni földrengésről, vagy az autodaféról, amibe épp akkor kergetődtem bele. Beszélhettünk volna a szavakról, amelyekkel beszélni szoktunk róluk, vagy üvölthettük volna mind teli torokból a csend szót, hogy ha abbahagyjuk az üvöltést, megértsük, miért üvöltöttünk. De hiába e belső ellenállás, Józsi tovább provokált:

– Érteni akarom, mi az a regény! – Teljesen elszánt lett a két pálinkától, meg a sörtől, amellyel leöblítette őket.

– Fogalmam sincs, elhiheted. Egy szöveg, amelybe néhány évre beköltözöl. Olyasmi, ami hosszú távú őszinteségre játszik, anélkül hogy igaznak kéne lennie. Rázzuk még a kliséfát?

Mocsok izgalomba jött, láttam rajta, hogy vérszemet kapott.

– Tartalmilag persze leszarom, de intencionális alakzatként érdekel. Miért ír valaki ilyen rohadt hosszú szövegeket? Elkezded, öregem, és a végén már más ember vagy. Őszinteség? Micsoda? A novella nem elég, hogy őszinte légy? A tököm tele már ezekkel a héroszi kényszerekkel.

– Várj csak. A novella az a virágzat maga. A regény meg lehetne az egyedfejlődés egésze a termésig bezárólag. Mit tudom én. Máshogy lélegzünk, más sebességgel.

Fruzsina elnyomott egy bájos ásítást, Anna egy húzásra kiürítette a poharát. Gyakorlott mozdulattal töltöttem neki, és magamnak is. A pulzusom rákezdett, ideges voltam, vagy félrészeg, nem tudom, de hajszoltnak éreztem magam, feleslegesnek és megbántottnak. Védekeznem illett volna, nehogy lelombozódjanak a támadóim.

– Ti legalább olyan jól és ugyanúgy nem tudjátok, mi a regény lényege, mint én. Irodalommal foglalkoztok, nem? Minek rugózni ezen? Könyörgök.

– A te szádból akarjuk hallani, a te írószádból!

– Hagyjátok már szerencsétlent! – csattant fel Fruzsina, én meg hálásan néztem rá.

– Csak annyit mondok, hogy a regény egy rögeszme, amire nincsen épkézláb magyarázat. Vannak bizonyos történetek, amelyek teret követelnek maguknak. Nem gyömöszölheted őket kispárnahuzatba, mert valahol mindig kilóg egy rész, rosszabb esetben leszakadnak a gombok, hasad az egész szövet. Csupán annyit akarsz elmondani, hogy például két szerelmes között eljön a pillanat, amikor felismerik, hogy már rég kihűlt kézzel fogják egymást. Mondom, csak egy pillanat az egész, a dolog mégsem ilyen egyszerű, mert ehhez előtörténet is kell, karakter is kell, és nem árt, ha az olvasó azonosulni tud a szereplőkkel, legalább az egyikkel. Akkor meg már kapcsolatrendszer is kell, hogy megszerettesd vagy megutáltasd, jöhet a sok kis interakció, a szűkebb és a tágabb szociális környezet, vagy annak hiánya, amit szintén szépen ki kell bontani. A konfliktushoz, végül pedig a katarzishoz nagyobb felfutási idő szükségeltetik, akár a reptér kifutója, hosszú és széles aszfaltcsík, amelyen a sztori lassan felemelkedik.

– De mi ez a bizonyos lassan emelkedő sztori?

– Az én esetemben?

– A te esetedben.

– Nem fogok beszélni róla, felejtsd el. És létrák alatt sem szeretek mászkálni.

– Szóval csak a szerkezetet mondod, a tartalmat nem árulod el?

– Általánosan értettem, amit mondtam. Vonjátok le a következtetést.

– Igazad van, hagyjuk. Nincs szánalmasabb az önmagáról beszélő írónál – mondta végre Mocsok hümmögve és dünnyögve, és az asztal alatt belecsípett Fruzsina fenekébe, aki halkan felsikkantott. Olyan volt ez a hang, mint a bíró sípjele: végre lefújták a meccset.

Az alkalmat megragadva intettem a pincérnek, aztán tetemes mennyiségű italt kértünk megint. A lányok pálinkát is igényeltek, nekem tartanom kellett magam, mert szerettem volna Tündét érzőn és értőn megcsókolni, pont úgy, ahogy először.

Később, a mellékhelyiségben Józsi, háttal állva nekem, a következőket mondta:

– Ne vedd a szívedre az ugratást, cseszd meg! Nem vagyok teljesen józan, oké? Csak ugatunk egy kicsit Mocsokkal, ismersz.

– Persze, Józsikám, ez így korrekt. Soká tart még? – kérdeztem, mert csak egy piszoár jutott két fájó hólyagra.

– Értem én a titkokat, barátom, főleg a tiédet. Az az érzékeny lelked, az. A lírikusi hajlam, a kérésztűz, az a spontán öngyulladás.

– Nagyon igazad van.

– Nem, de most nem, de tényleg! Szerintem a költőnél legyen mindig egy kanna benzin és elég gyufa. Tudod, a költő amolyan hirtelen lobbanásokban él, ezzel szemben az író türelmes, mint a vadászkutya. Az író, baszod, ültessen nyárfákat a városa köré, nevelje szépen fel őket, engedje, hogy azok a kis Parti Nagy-szerű röpdöső vattabolyhok, amelyek egyébként remekül és könnyen lángot fognak, szóval, hogy szép lassan belepjék a várost, ráüljenek, mint a hó. Tele lesznek az utcák és a parkok és a tetők és a nők haja azokkal a vattákkal, ezt ki kell várni annak, aki legény. És akkor, és akkor, ha mindent belep ez a gyúlékony pihe, na, akkor az író – Józsi felrántotta a cipzárt és felém fordult – kérjen egy szál gyufát a költőtől.

Egyetértőn bólintottam. Meggyőződésem, hogy a legtöbb bölcsességet e világon a piszoárok népe ismeri.

Szép alattomban ránk sötétedett az ég a Katalinkert felett. Az asztalok megteltek körülöttünk, zsongott a levegő, rajzottak a szavak kis zümmögő muslicái. A személyzet gyertyákat helyezett a vendégek elé, néhány színes lampiont és kerti lámpát is felkapcsoltak mindenki megelégedésére, kék, zöld, piros és sárga arcok imbolygása vett körül minket, zsírban sült hús, balzsamecet és oregánó, ami az orrunkat illeti, az üres stampóspoharakból párolgó nehéz pálinka gyümölcsolaja, kábító illathullámok és a sötétben szétfoszló csípős cigarettafüst, a lomhán csöpögő idő, ami észrevétlenül hatolt át ezen a vibráló, sűrű közösségi torlaszon.

Néha lopva Annát és Fruzsinát néztem, e két szép hasonmást, akik bárhogy igyekeztek különbözni egymástól, egyazon eredendő, nőies tetszetősség kívánatos formáin osztoztak. Míg Fruzsina egy túlesztétizált, nőiességét hangsúlyozó, alaposan megcsinált babának hatott, addig Anna dekoltálatlan mellével, natúr színű és ápoltan visszavágott körmeivel, természetes hajszínével és észrevétlen sminkjével inkább a feltűnést zsigerből kerülni vágyó, a belső értékekre építő talány formáját öltötte magára. Fruzsinán minden nyilvánvaló volt, előtérbe helyezett és kacér, Anna pedig a visszafogottság kőszobrát mintázva őrjítő, nemritkán idegesítő csendességgel operált. El tudom képzelni, hogy e távoli pólusok ellenére mindkettőben ugyanannak a tetszeni vágyásnak a kényszere munkált, és a dráma dráma, a sírás sírás, a nevetés nevetés volt mindegyikük számára, csak azon morfondíroztam folyton, ha együtt láttam őket, hogy mi, férfiak, milyen szerencsések lennénk, ha a formának, amivel szerelembe estünk, ilyen variánsai közül válogathatnánk kedvünkre. Persze ez úgy hangzik, mintha azt állítanám, a forma fogja meg elsőként az embert, s csak utána az egyéniség, ami nyilvánvalóan nem kizárólagos és egyöntetű igazság, de előfordul ilyen, ez tény. És olyat is dob a sors, hogy a személyiség ejt rabul az első perctől fogva, és ez megcsodásít bármiféle előnytelen pofikát vagy amorf hátsó felet. Nem tudom. Eddig csak elméleti szinten vettem észre, hogy igazság létezik, a gyakorlat folyton szemberöhögte tipizálgató elmémet. És jól van ez így. Főként, ha az ember olyan piszok szerencsés, hogy személyiség és alakzat egyszerre és azonos erővel taglózza le. Ahogyan Tünde esetében történt velem. Volt időm bőven éjfélig, talán ittam még egy-két fröccsöt, olyan gyenge volt a bor, nem is hatott rám.

Közben eszembe jutott egy emlék.