A győri regény

Chapter 5

Második találkozásom Tündével jóval gyümölcsözőbben alakult, mint az első, és nemcsak a teára gondolok, amit aznap éjjel főzött nekem szárított almából. Azt mondom, második találkozás, de inkább úgy kéne fogalmaznom, a második alkalom, amikor kölcsönösen észrevettük egymást. Hiszen ki tudja, hányszor esett úgy, hogy láttam egy piros kabátot vagy esőköpenyt felszaladni a kettes buszra, éppen akkor, amikor leszálltam róla, hányszor léptem be kávézókba, amelyek őrizték még néhány percig illatát a kapucsínók és tejeskávék fahéja között, vagy fogtam kezembe egy könyvet az antikváriumban, egy Perruchot-t például, amelynek lapjai között lapult egy hajszála, tehát a teljes DNS-e a Grande Jatte vagy a Place de Forum színkavalkádjába rejtőzve.

Talán úgy is esett, hogy gyümölcsöt válogatott a közértben, ahol nem sokkal korábban magam is kutakodtam, és egy-egy jonatánon vagy narancson összeérintkeztek képzeletben az ujjaink, vagy elhoztam aznap az utolsó sajtos bagettet a pékségből a színház mellett, s amikor belépett a kürtőskalács-illatba, már csak hűlt helyét találta annak az elorozott kiflinek, ott állt abban a hiányban, amit én támasztottam, és talán felötlött benne, hogy ugyanarra az ízre sóvárog a nyálunk, igazán megkereshetnénk végre egymást.

És persze egészen biztos, hogy számtalanszor fogtuk meg ugyanazon kilincseket, csészéket, pálinkás- és borospoharakat a helyszíneken, ahová hosszú éveken át külön-külön jártunk, de még ha mind e tárgyakat tisztán tartja is a takarítás és a mosogatólé, csak megmarad egy részecske a bőrünkön a másik bőréből, ami ijesztő és megnyugtató egyaránt lehet.

Ha létezne a városnak afféle személyre szabott és őrült térképe, amelyen kék csíkkal jelölnénk az utakat, amelyeken jártam, és piros csíkkal azokat, amelyeken ő, annyi lila vonalacska rajzolódna ki közös járásunk nyomán, mintha bíborcsigák egész rajai lepték volna el Győrt és annak minden kapillárisát, s látnánk, hogy magányunkban ellilásítottuk a tereket és sétányokat, a Mihalkovicsot, a Radót, a Bercsényit, a Bisingert, a Batthyányt, bíborcsigák mindenhol, kis, feldöntött bé betűk hemzsegnek szerte a városban szertelen talpunk alatt.

A zenei kapcsolódásokról még nem is beszéltem. Mindenhol, ahol levegő van, és a rezgések futnak, közvetít minket egymásnak ez a hallható láthatatlan. Melódiával és ritmussal ad át engem neked és téged nekem a zene, amit reggel a rádióban hallunk, csak elkapunk egy kis refrént, és máris ott hordjuk fülünkben órákon át, legyen bármilyen bugyuta is az a négy akkord vagy az a nyolc szótag. Különös utakat jár be a zene, a rádióból a fülembe költözik, félhangosan dúdolom az utcán, ha olyan a kedvem, dalt dúdolok egy rózsáról, ahogy átsétálok a Bem téren, és a buszmegállóba igyekvő ismeretlen alaknak adom a dallamot át dúdolásommal, öntudatlanul is az övé már a staféta, amikor felszáll a buszra, és nem érti, honnan termett benne, kitől kapta el e dallamnáthát, és amikor a Mónus Illés úton leszáll, és bemegy a virágüzletbe, nem is sejti, hogy éppen e dal hatására vásárol néhány szál rózsát a lánynak, akihez jókedvűen igyekszik, és aki véletlenül, vagy briliáns szükségszerűséggel éppen Tünde lépcsőházában lakik, aki abban a pillanatban, amikor emberünk a rózsával elhalad az ajtaja előtt, kilép az ajtón, majd belebotlik, látja a virágokat meg a szerelmes embert, és talán éppen rám gondol, vagy valakire, akit szeret, pusztán a rózsák látványától, amit én okoztam közvetve az eseményeknek, azaz ennek a kósza dallamnak az elindításával, én küldtem a légi hírnökkel azt a szerény csokrot, amely ebben a pillanatban összeköt engem Tündével, akár egy gyors ceruzavillanás két pontot a vonalzó felett.

Sokat hallottam Vági Petráról annak idején, sőt a köszönésig is eljutottunk néha, de inkább csak sietősen elfújt minket egymás mellett a szél meg a viharos nyarak. Érdeklődtem grafikusi munkája iránt, láttam pár képét a helyi lapban, és elég jónak találtam a rajzait, csak hát beszélgetésekbe nem torkollott ez az érdeklődés, amit nem bántam, az ember nem bán semmit, amíg nem tud róla, mit mulaszt el sodró hanyagságával. Egy ismerősöm ismerőse volt Petra, feltűnő arcú lány, két centire nyírt hajával, mint egy fiú, egy csinos fiú, aki rajzolt és festett már néhány figyelemre méltó képet.

Éppen ezekből nyílt kamarakiállítás a Rómer Házban, ahová gyakran betértem az utcazaj elől. Késő szeptemberi szombat délután volt, Hákis Petivel beültünk a Rómerbe sörözni úgy öt óra magasságában. Azt gondoltam, még a hivatalos megnyitó előtt meglesem a kiállítást, ekkor még nem sokan lézengenek a galériában, és a műkedvelő nyugalmával élvezhetem a csendet és az őszi kabátok hiányát.

A Rómer galériája egy kis terem volt, a fehérre meszelt falakon már ott lógtak a bekeretezett rajzok. Egy Környezet című kép előtt álltunk, én, Hákis Peti és két Kőbányai. A képen heterogén, zavaros, fekete háttér vett körbe egy szabályos fehér foltot. Fehér lyuk, mondta Peti komoly hangsúllyal, és zavartan bólogattunk az egyszerűség megrázó fölénye felett, mert éreztük, a mű vagy nagyon bonyolult, vagy nagyon is egyértelmű üzenetet hordoz, és nem tudtuk pontosan, hol lakik a különbség a két minőség között, meg hogy hordoz-e, kell-e üzenetet hordoznia egy úgynevezett képzőművészeti objektumnak, amely esztétikum lévén nem támaszt igényt a rációra. Bugyogni kezdtek szánkból a különböző reakciók, Escher irreális tárgyai és lépcsői, Malevics végletekig letisztult és kiüresedett, Peti szerint meghaladhatatlan szuprematizmusa, s hogy a világban ott rejlik a fehér és a fekete szembenállása, és olyan szavakat használtunk, hogy dichotómia meg antitézis, szóval a világban ezt a tiszta és tisztátalan ellentétpárt, ezt akartuk jóakarattal meglátni a képen, hogy nem a fekete körvonalazza a fehéret, hanem a fehér túlnövi, azaz legyőzi a feketét, és ez valami jó érzéssel töltött el akkor minket, ittunk még sört, és egy bluggyanás után arra gondoltam, milyen jó is lenne írni arról, hogy egy jelenség, egy entitás fehér, ha nem is vizuálisan, de ami sokkal fontosabb: a lényegét tekintve fehér. Ezt akartam kifejteni Péternek, aki megelőzött egy lélegzetvétellel, és már összevissza beszélt mindenről, az asztrofizikáról és a fehér törpékről, hogy Malevics gondolatmenete megfeleltethető a csillagfejlődési folyamatnak, és hogy a művészet láthatólag mindig a természet után kullog, ilyeneket állított Péter, és közben jól fogyott, és egyre könnyebb lett kezünkben a két csendesen tűrő Kőbányai.

Észre se vettük, amikor Petra odalépett mellénk, talán már ott is állt egy ideje a hátunk mögött, okfejtéseink és véleményeink hangos orgiájára tapasztva kicsi fülét. Szerényen nézett ránk, kissé lopva, mint két ártalmatlan, ám jelentős hülyére. Elszégyelltem magam, és oldalba böktem Pétert, hallgass már, nézd már.

– Vaginális indíttatású kép egyébként – mondta Petra, azazhogy odadobta, mint egy törölközőt, teljesen vidáman, ártatlan arccal. Meghökkenten néztünk erre a fura kis lányra, a centis, szőke hajára, levendulakék szemére, amely tele volt érthetetlen örömmel és elragadtatással. Szürke pólóját megbökte visszafogott melle, de volt még rajta egy piszkoszöld farmer is, amely két elnyűtt katonai bakancsban ért véget a földön. Bár még a vaginális szón kattogott az agyam, éreztem a kedvességet a hangján, meglepett, mennyi juharszirup és adni akarás jött át felénk, és semmi, de semmi ellenséges vagy félszeg alkotói felhang. Érdekes módon a külsejéhez cseppet sem illő, elegáns, egyenes illatú parfüm lengte körül, és kérdeztem is, mi ez a különleges illat, olyan zavarba ejtő és misztikus, mint egy hosszan tartott szeptimakkord. Nevetett, mert megleptük egymást ezzel a váratlan ívvel, ami a vaginális indíttatástól a parfümig vonalazódott. Szívesen rászédültem volna fiús, mégis pihétlen és puha nyakára, ellágyultak az inak a térdemben és a karomban, elbűvöltté és reszketeggé tettek, mert azonnali hormonválaszokat váltottak ki, és gyanítom, mindez átszökött a szemembe is, és leleplezett. Nézésemben biztosan kialakult a vágyakozás és a követelőzés, a feltétlen és konok ráirányulás az illatára. Kissé libabőrös lettem közben, a birtokbavétel igénye, a genitális őselem ébredése volt ez a gyors összerezzenés, a férfi princípium az emberben, ami rögtön úgy tekint a törékenyebb nemre, mint amit lüktető, felszín alatti szilárdságával kipótolnia, kitöltenie muszáj. Nem tudom, Petra mennyit vett észre mindebből, mindenesetre nem zavartatta magát, egyre csak nevetett, csillogtatta szájában az apró, hófehér lencséket. Péter is adta-vette a derűt, ahogy ott álldogáltunk hármasban, és azt javasolta, hogy telepedjünk egy asztal köré. Nyilván hálót font volna Petra köré, vagy legalábbis erősen azon járt az esze, hogyan tehetné érdekessé magát. Diszkréten rám pillantott, cinkos kíváncsisággal, én pedig bólintottam, némán jeleztem, hogy ha akarja, övé a pálya, kezdeményezzen, és előreengedtem őket az asztalokhoz.

Szólisták voltunk Péterrel akkoriban, lassan lemorzsolódott mögöttünk néhai szerelmeink emléke, és naprakészek voltunk a hódításra, nyitott szemmel jártunk a tereken, mindennap gondosan borotválkoztunk, hosszasan vasaltuk ingeinket, frissek voltunk és tiszták, sokat súlyzóztunk, éjszakáztunk és aludtunk, mert úgy hittük, ez a helyes módszer, hogy lepkéket fogjunk be főként szavakból font, lenge hálóinkkal.

Cigarettával kínáltam Petrát és Pétert, kényelmesen hátradőlve élveztük a füst gyönyörű, kék fodrait, és nem bántam, hogy ezek ketten végre megtalálják közösségüket a monokróm festészet és az anyag hullámtermészete közötti tágas elméleti sávon. Nyertem egy kis pauzát, tekintetem elvesztette a fókuszt, az időt bámultam, hétköznapi nevén a múltat, mintha épp most éreztem volna szükségét, hogy belülről is megfésülködjek. Honnan érkeztem én ide, a szeptember végi kultúrkocsmába, ami a polihisztor Rómer Flóris nevét viselte, és tele volt az eső elől beszállingózó, a képi kultúra iránt fogékony fiatalokkal?

Lányok elől és lányok után ez a futkosás, valld be, biztatott a Kettes. Tényleg ilyen egyszerű lenne az egész, egyszerű az ember, mint a farostlemez? Úgy voltam ezzel a szerelmi aktákat őrző múlttal, mint a képeskönyvvel, amelyet magányosabb perceimben szívesen, de egyre ritkábban emeltem le a polcról, mert gyönyörködni már alig sikerült, inkább csak derülni voltam képes az elhamvadás utáni szép maradványokon. Minden szerelem más volt, jó volt, és elmúlt. Egyszer csak kiesett a piros labda a kezemből, elgurult tőlem, elvitte a szél. És borzasztó, de ártatlanok voltunk mind az egész kimenetelben, az elveszítésben, a Nagy Sírásban, mert csak úgy megtörtént velünk, nem tehettünk semmit, elillant a nyak, a váll, a kar illata. Felkelsz azon a szomorú reggelen, ránézel és ő rád néz, és akkor már tudjátok, hogy valakinek hamarosan albérletet kell keresnie, és egy seprűt, amellyel az utolsó este szilánkjai lapátra gyűjthetők. Menekülés az öltözködés, a fogmosás és az összes jól megszervezett különprogram, és elmondhatod vagy elsírhatod magadnak vagy egy megértő harmadiknak, hogy így igaz, megtörtént, kijöttél a szerelemből, szabad vagy és meztelen újra, olyan szabad, hogy az felsérti a lelked. Mennyire szégyelli magát a vágy, amikor rájön, milyen kíméletlen kizárólagossággal vetett oda ölelésekbe, amelyekből most mindenáron kimenekíteni próbál. Azt hiszem, a szerelmi kapcsolat megfeleltethető a vágy amplitúdójának, emelkedése, tetőpontja és ereszkedése csupán hullámtermészetének sajátja. Romantikus dolog a fizika, kár, hogy nem figyeltem jobban a gimiben.

Selymes, okkersárga keserűséggé vált számban a sör, hogy leöblítsem, rendeltem egy pohár szódát a pultnál. Örömmel néztem vissza Péterre és Petrára, akik néha felém pillantgattak, és látszott, be nem áll a szájuk közben. Vártam valamire, nem is tudom, mire, és nem volt kedvem visszaülni a pároshoz, iszogattam a szódát, elszívtam egy cigarettát, és tele volt a fejem mindenféle egymásba áttűnő, foszforeszkáló képpel, röppenő szavakkal, bukfenceket vető asszociációkkal, szóval csodálatos játékszer az emberi agy, milyen jó könyvcím lenne, nem igaz, Kettes?

Kedveltük a Rómer Házat, mert izgalmas volt a térben, elmaradott az időben, ugyanakkor nyitott és megengedő a szellemben. Földszintjével, emeletével, udvarával, két vetítőtermével és pincéjével ideális helyszínnek bizonyult minden olyan rendezvény vagy esemény számára, amely nem tartott, pontosabban nem tarthatott igényt ötven főnél nagyobb közönségre, legyen az koncert, képzőművészeti kiállítás, irodalmi est, színielőadás, filmvetítés, animációs műhely, performansz vagy születésnap. Klub volt a Rómer Ház, kopott fotelekkel, kiült kanapéval, kávéházi üvegasztallal, sörpadokkal, napernyővel, bársonyszékkel, saját kis könyvtárral, zongorával, és nem annyira jó, inkább hosszúlépésnek való házi borral. Ez utóbbi fájt, az előbbieket viszont ünnepeltem. Kezdetben még ételeket is kínáltak, egyszerű bisztrókajákat, melegszendvicset, fetasajtot pirítóssal és olajbogyóval, de azért a főiskolások zöme inkább sörrel táplálkozott, erre meg limonádéra verték el az ösztöndíjat és a szűkös zsebpénzt. Bármikor betérhettünk a Rómerbe kávéra és teára is, vagy csak úgy beszélgetni, fogyasztáskényszer nélkül üldögélni és olvasni az udvaron nyáron, vagy télen a pincében, mert mindig akadt olvasnivaló vagy egy befogadó, barátságos társaság, ahol filmekről, zenékről és a valóság egyéb, izgalmas összerendeződéseiről folytak diskurzusok. Az udvaron szerencsés napokon remek beszélgetéseket lehetett elcsípni vagy kezdeményezni verselőkkel, próba és előadás után betérő muzsikusokkal, festőkkel és fényképészekkel, mindazokkal tehát, akik feledtetni tudták néhány órára az ócska győri közbeszéd unalmas sallangjait.

A Rómer és én, jó ég, mennyi emlék és kiesett epizód, az alkohol kíméletlen radírja, a büntetett és a visszabüntető tudat, az egész zavaros kaleidoszkópidő. Vastag cigarettahamu a tálcákban, sörtől ragadó söntéspult és az asztalok karcos, barna bútorlakkja, fényesre ült nadrágok, tükrösre kopott zakókönyökök, szárazra ivott szájak, vidám kiabálás és nevetés, gyöngyök szaladnak az asztalok között, a derű szarkalábai és a könnyek a szemünk sarkában, ez mind e belvárosi kikötőhöz tartozott. Filmvetítések a pincében, a híres csengetős mozi, néha csak ketten voltunk, és félig láttuk a filmet, a kezünk és a szánk csak úgy tévelygett a sötétben, az utolsó sorokban. Egyszer felborítottuk a borosüveget a lábunkkal, el kellett szaladnom venni még egyet, emlékszem, egy dobverővel nyomtam be a dugót a palackba, kiloccsant persze, és a lánynak összeragadt a haja a végére, úgy jöttünk fel a pincéből, hogy egymást támogattuk, és nem bírtuk abbahagyni a nevetést, remek film volt, később másoknak is ajánlottuk.

Behúzódom a pult sarkába a falhoz, Eszter, aki közben teszi a dolgát és kiszolgál, megértően tudomásul vesz, nem faggat, tekintetünk szelíden köszönti a másikat, nyugtázzuk az életet, hogy egyedül vagyunk, és nincs jelentősége annak, hogy egyedüllétünk okán a pult melyik oldalán állunk, és csak a poharak és az engesztelő italok azok, amelyek révén némi közünk van egymáshoz, az ürítés és a feltöltés már-már erotikus ismétlődésében.

Egyre többen érkeznek a kiállításra, várakozón elfoglalják mind a kis körasztalokat, vagy kiözönlenek az udvarra, a langyos hajú őszbe, aminek galambszíne és dohos, belvárosi illata van. Jönnek, tömörülnek az érdeklődők, eltakarják előlem Pétert és Petrát, remélem, jól megy a társalgás, és nem sértem meg őket, hogy tüntetőleg itt álldogálok a pultnál, figyelem Eszter karcsú ujjait, ahogy a kitárt tenyerekbe belecsörrentik a visszajárót, egy-egy lopott érintés, négyzetcentiméternyi kontaktus idegenek között, a remény közvetítésének filléres módja, ami olyan rövid és olyan átmeneti, hogy nem tud áttörni a jelentéktelenségen. Bal kezem a poharat őrzi, jobbomat a pult tetején nyugtatom, és elképzelem, hogy Eszter, mintegy véletlenül, megérinti az ujjaimat, csak ahogy a pillangó helyet keres a kődarabon, s már röppen is tovább, és mindez olyan váratlan és mégis természetes, hogy mindketten csak utólag vennénk észre, ami történt, éjszaka, amikor tömlöcbe zár minket a csend, csak akkor jutna eszünkbe bőrünk összepróbálkozása, hogy két őszi karakter, két átlagos temperáltság azon a fáradt kocsmapulton megidézett egy kávéscsészényi nyarat.

Itt van újra az arc, ez a Lámia-maszk. Sápadt, mégis fényes, szürkéskék derengése van, mint egy ködös holdtöltének, körülötte az éjszaka sötét selyme, a misztikus, fekete haj, könyörtelen koromzuhatag, amely eltakarja a homlokát, függönyt von fülére és nyakára. Amíg a száját nézem, és kerek szemét, a vöröset és a kéket nézem megint, megrendülök az izgalomtól. Mintha csak a Babits-versből lépett volna ki, a Fekete országból, acélbetétes bakancsban, felkorbácsolóan szűk nadrágban, felette rövid, egyszínű kordbársony blézert visel, amely nincs összegombolva a mellén, és láttatni engedi a feszes kis fekete blúzt, amely minden valószínűség szerint vakítóan fehér anatómiát rejteget. Az ajka sötétvörös, vonzó és veszélyes, talán csak az imént falt fel egy laktanyát vagy egy fiúkórust. Ahogy a dilatációs hibák az abroncsot, minden pillantása megüti a szívemet, a Kettes néma és súlyos bennem, akár egy tekegolyó, egy szava sincs hozzám ebben a közös ámulatban. Eszter kérdi, tölthet-e még valamit, de ami az egyik irányban megadás, az a másikban önmérséklet. Elhagyom biztonságos sarkomat, tekintetem Pétert keresi, asztrális támasztékomat, mert szeretném megkérni, hogy csípjen belém, vagy mondjon valami mélyen megnyugtatót a világegyetem úgyis-békéjéről.

Péter szeme örökké tiszta és nyitott, mindig az a hegyikristály-csillogású bánat lakik benne. Nincsenek hirtelen mozdulatai, gondosan megkomponált ívekben létezik, ha beszél, ha magyaráz, ha hosszas értekezésbe merül, és kissé felfelé tartja a fejét, az égre vagy a mennyezetre vonja gondolatait, szavai ilyenkor szépen gördülnek egymás után, és megágyaznak a csendnek, ami követi őket. Zengő, zenei hangja van, mesterien bánik vele, bármiről beszél is, mintha balzsam vagy olaj folyna a száján, és amit mond, az mindig fontos és univerzális igényű, a szépség pácában érlelt, melankolikus, ahogyan a tekintete is, az a legendás novalisi kék virág.

Hiába keresem azonban, Péternek nyoma veszett a sokadalomban, talán a mosdóba ment, vagy kiszellőzteti nehéz fejét az udvaron. Petra úgyszintén eltűnt, nyilván a gratulációkat fogadja és pezsgőt emel a szájához.

A most érkezett fenomén közben egy bőrkabátos alakkal beszélget, és olyan természetességgel érintgeti a férfi mellén az inget, mintha régi jó barátok vagy alakuló szeretők lennének. Ahogy a vízfolyás enged a gravitációnak, lassan odacsordulok hozzájuk, helló, biccentek a lánynak és a fickónak egyaránt.

Kérdem, nem látták-e barátomat, csak hogy kérdezzek valamit, hogy közbeszólhassak, de nem, nem látták, és én sem látom, mert csak ezt a nőt látom itt, tőlem karnyújtásnyira, a zsivaj közepén, és mintha minden más elmosódna körülötte, nem tudok nem rá fókuszálni, egy fekete lyuk, amely magába szívja a fényt. Figyelem, vajon felismer-e, elvégre én vagyok az a szótlan csávó a temetőből, de csak szívderítőn mosolyog, semmi játék, semmi hamiskás illem, mosolyváltásunk könnyű és gyors, mint egy tál előétel, a Kettes szerint, mint a gazpacho hideg vörössége.

A bőrkabátos alak talán zenész lehet, mert koncertekről beszél, a következő fellépésről a bandával, olcsó, hipokrita lazasággal a sikerről, a lemezfelvételről, arról az üveg Jim Beamről, ami a múltkori próbán simán elfogyott, én meg utálom a bourbont, mert édes és nyúlós, akárcsak ez a figura itt a lila, halálfejes nyakkendőben és a lejárt szavatosságú eredetieskedésben, ami arra készteti, hogy beszéljen, egyre csak beszéljen tovább. Várom, mikor jut szóhoz a lány is ebben a piperkőc áradatban, de ő inkább csak mosolyog és bólogat, mintha dehogyis venné ő komolyan a fickót, inkább csak jót mulatna ezen a mindennapos egó-mutatványon, és a szeme tele jókedvvel és játékkal, a tudat biztonságával, hogy átlát a szitán. Egyszer csak Isten a gépből módjára felbukkan Péter, vállával kissé meglöki a fickót, egy pillanatnyi csend, aztán harsány röhögés, ezek ketten ismerik egymást, immár négyen örülünk egymásnak, igaz, eltérő okok miatt. A figurát Strómer Hubának hívják, ez a neve. Azt hiszem, rosszul hallok, egy gitárhőst és énekest nem neveznek így, még kitolásból sem verik meg ilyen névvel, de ő láthatólag egy büszke Huba, úgy hordja ezt a plüssgombóc-nevet, mint egy rajongott celebritás. Végre a lány következik, puhán nyújtja a kezét, száraz és meleg az érintése, mint a napfény. Karcsú Tünde. Valóban elég karcsú, három tenyérrel biztosan átérném a derekát. Lecsúszik tekintetem a szeméről a blúzára, csak egy röpke pillanat, oké, remek dekoltázs, aztán vissza az arcra, a mágnesre.

Sajnos nincs több időnk, mert a szervezők mindnyájunkat áttoloncolnak a galériába, amely időközben szépen megtelt vendégekkel, főleg ismerősökkel és a kiállító elmaradhatatlan barátaival. Toporgunk kicsit a szűk helyen, Péter szemérmesen lógatja a háta mögé friss Kőbányaiját, várjuk a megnyitót. Ösztönösen az udvarra nyíló ajtó közelében maradunk, ha netalán elhúzódna a dolog, majd kislisszolunk egy cigarettára, ami nem éppen nemes cselekedet, de harmonizál a hedonisták nemzetközi jogaival. A kiállítást egy szimpatikus kis ősz öregember nyitja meg, Petra tanára volt a főiskolán, mint kiderül a büszke laudáció elején. Korát meghazudtoló lendülettel beszél, és amikor elhangzik a szájából a fekete lyuk kifejezés, miközben én épp Karcsú Tünde profilján legeltetem a szemem, akkor egy suhintásra összeáll a kép, a fényömleny, a kozmikus tejsűrítmény, ahogy ott vagyunk mi ketten, cinkosan egymás felé pislogók, és nincsen semmi más körülöttünk, csak az üresbe zuhant környezet, amelyben érezzük és hívjuk egymást, szimatoló kutyák, sírokon napozó lepkék módjára, és ebben a pillanatban tudjuk, hogy valami fontos és elkerülhetetlen közünk van egymáshoz, és alig várjuk, hogy kiderüljön, mit akar velünk a sors ezzel az egyértelmű ismétléssel.

Nem emlékszem pontosan, később mi indított el Tündéhez a belvárosi műterembe, amelyet gyakran szállásként is használt, ha a bódult éjszaka a környéken érte, vagy nem akarta megszakítani aktuális munkáját otthoni pihenéssel. Életlen töredékekben látom az utolsó felvonást a Rómer Házban, megittunk még pár italt Péterrel és Hubával, aztán ezek ketten egyszer csak eltűntek, és akkor a mosdó előtt belebotlottam Tündébe, épp elnyomtam a cigarettámat, amikor karon ragadott, és némán kiszöktünk a nyüzsgésből. Olyan térbe akartunk húzódni, ahol kettesben lehetünk, ahol nincsenek rosszkor felhangzó poénok és ragadványnevek, nincsen cipőnkre csorgó sör, szemünkbe vágó sárga lámpafény, véleményünket kérő, majd azzal harcba szálló részeg önkéntesek és érzékeinket elandalító ötvenes évekbeli dzsesszfelvételek. Nem illett már a Rómer Ház az izgalmunkhoz, a drágakőcsillogáshoz a szemünk helyén, csiklandós termeszvár-testünkhöz, benne a százezer talpú reszketéssel. Az éjszaka tapasztalt pilótái voltunk, kirajzottunk a friss, őszi ég alá, a társasági iszákosok és a rezzent mátkapárok szorításából, a deszkabarna és az abszintzöld tárgyak szédítő fülledtségéből. Élveztem a csípős szelet az arcomon, s hogy mellettem ringatózott az utcán ez a fekete tündér, ez a szálló hajú.

Hatalmas volt a műterem. Tünde előrement a sötét lépcsőház legfelső szintjén, csörgött a kulccsal, aztán beléptünk. Túlméretezett, homályos szobák nyíltak egymásba ajtók nélkül, apró ablakokkal, amelyek mind az északi éjszakára pislogtak. Az egyik sarokban kiszolgált, terjedelmes ágy, mellette szebb napokat látott smaragdzöld cserépkályha, odébb egyszerű éjjeliszekrény, zsúfolt hamutartóval és foszlott törlőrongyokkal. Az ágy felett termetes, narancsvörös kartonlap, rajta kézzel írt szöveg, amelyet hamarosan egy állólámpa fénye rögzített tudatomban. Ven a dormir conmigo: no haremos el amor, él nos hará.

Tünde az ágyra dobta blézerét, valahonnan elővarázsolt egy reszketeg kis széket, és miután hellyel kínált, eltűnt a helyiség árnyékos túlfelén. Ahogy a szemem hozzászokott a frissen gyújtott gyertyák pislogó fényéhez, feltárult előttem a terem másik vége. Középen jókora fiókos asztal állt, roskadásig pakolva különböző festékekkel és oldószerekkel, több száz üveg, tégely, fiola és tubus, egy keverőtál, szikkadt és beáztatott ecsetek, spatulák, és mindezekben és mindezek körül a színek összes elképzelhető megnyilvánulása, a jelzőkkel már nem is leírható árnyalatok, amelyek kiömlöttek és eláztatták az asztal lapját, a régi újságpapírokat, és lecsordulva a fiókokon eklektikus vibrálássá, vastag színkéreggé száradtak a lakkozott felületen, mintha szivárványt boncoltak volna rajta. A falakon számlálhatatlan sok kép függött, egyszerű lécrámákban, vagy csak úgy, puritán módon kartonpapírra erősítve, olyan sűrű felsorakozásban, hogy az ujjamat sem tudtam volna közéjük dugni. De nemcsak a falakon, hanem azok mentén a földön is, egymásnak támasztva újabb és újabb vásznakat fedeztem fel, eltérő méretű nyersfa keretekben. A deszkapadlóra vastag, vörös vászonszövet terült, közepén háromlábú festőállvány meredezett, mint egy furcsa, mitológiai állat vagy Kafka Odradekjének torz édestestvére.

Közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem a készülő művet, de ekkor Tünde felbukkant a sötétből, megállt mellettem és belém karolt. Éreztem, hogy szája mosolyra húzódik.

– Hogy tetszik? – kérdezte.

A képet néztem, de az előnytelen világítás miatt csak elmosódó foltokat láttam.

– Nem is tudom. Ígéretes. Mi ez?

Oldalba bökött.

– Mindig hazudsz?

– Csak kényszer hatása alatt.

Azon tűnődtem, mit tett magával az elmúlt percekben, olyan más volt az arca, felhígult, csökkent a drámája, talán lemosott róla néhány erősebb kontúrt, zsebkendőbe törölte a rúzsát. Mezítláb volt, eltűnt a harisnyája is, pici, egyenes lábujjaival a leterített takarót morzsolgatta, ahogyan a macskák szokták. Valószínűleg teljesen kijózanodtam ahhoz, hogy másféle részegségben keressem és találjam magam. Olyan voltam, mint egy éles kés, egy új penge, és körülöttem hirtelen minden kiemelt jelentőséget nyert, izgalmas tartalmakkal telítődött, kompozícióvá, díszletté vált, mintha egy színdarab kulcsjelenetében állnánk a rendező szavára várva, és bár még hallgatunk, már készenlétbe helyezzük a ránk kimért, jól megválasztott szavakat. Tünde odasimult hozzám, könyökünk összeért. A vásznat néztük, menekvő tekintettel, hogy azon pihenjünk kicsit, mielőtt megnyílna a szánk vagy a testünk egymás felé.

– Szóval? Mi ez a kép?

– A Vak Ödipusz.

– Ez megmagyarázza, miért nem látok rajta semmit.

Felkacagott, aztán lassan, várakozón elfogyott a hangja. Szorosabbra vontam magamhoz a karját.

– Tehát festesz.

– Amint látod. És te? Mivel foglalkozol?

– Itt állok a szépség gyötrelmes bűvkörében, és keresem a szavakat.

– Juj, nem is tudom, ez most a képnek szól?

– Nem. De tényleg a szavakat keresem. Reggeltől estig, néha pirkadatig.

– Komolyan nem jövök rá, ha el nem árulod.

Sóhajtottam. Buta lány. Olyan ízetlen ez a pillanat. Miért kényszerít ebbe a szánalmas vallomásba, amit minden porcikámmal kerülni igyekszem? Nyilvánvalóan megérezte rajtam az ellenállást, a keserű véremet, ez izgatja tehát, fel akar vakarni, mint egy sebet, látni akarja, hogy szégyellem magam, vagy arra kér, centivel mérjem meg előtte büszkeségemet. A szépség kegyetlen, most már tudom, és minden tökéletes szemöldök mögött egy Báthory Erzsébet fortélyos gonoszsága lakik.

– Könyvet írok – vallottam be szerényen. Erre felém fordult, és nagy szemeket meresztett, szinte hatalmas éjszakákkal nézett rám.

– Ez komoly?

– Halálosan komoly – mondtam, és alaposan megnyomtam minden szótagot, mintha jelentősége lenne. Feszültnek ígérkezett a csend, de aztán elpattant a buborék köztünk, és nevetésben törtünk ki. Azt hiszem, ez volt aznap az első őszinte mosoly az arcomon, rászállt egy kis széncinege a számra, és folyamatosan csiklandozott. Ígéretes közelség alakult ki köztünk, a csípőnk és a vállunk is megismerkedett egymással, és könnyebb volt átvetni fejem a válla felett, mint íriszének veszélyében ácsorogni tovább. Létezik ez a döntő pillanat, a megtörés férfi és nő között, ez a finommotorikából, szemhéjra vetülő árnyakból, vétlen gesztusokból és nagy elnémulásokból megalkotódó viszonzottság-érzet, ami biztosítja a továbbiakat, megtart az úton, magabiztossá tesz, egyszersmind csendes őrjöngővé formál. Mindent megígér és mindent elhitet velünk, akár egy erdei játszótér vagy egy beporzott almafa. Gyönyörű, csalfa imprinting, ezekben a pillanatokban kapjuk meg a másik ígéretét, ekkor vésődik be a Közös lehetősége, villan az ideális jövő ragadozószeme. Az elkövetkező percekben cukorkaboltban állunk, vagy fűrészporillatú fáskamrában, és még nem számoljuk, hogy meddig fűthetünk, meddig melegedhetünk egymással, mert ez csak az első lépés, a legszebb és még szemérmes meztelenség, az édes prés, a követelőző közelség a langy szövetek között, ami végül robbanásszerű diadallal tetőzik az agyban, ledönt reszkető lábunkról és az ággyal tesz egyenlővé minket.

Mintha tűzbe készülnék feküdni, olyan forró volt, szinte fájt, ahogy falánkan és szaporán befogadott, olyan mélyre akartam jutni, amennyire csak lehetséges, és igyekezetem közben alig mertem az arcára pillantani, mert féltem, hogy lebénítja testemet annak az élvezettől már majdnem fluoreszcens pompája, ami kiütközött világos bőrén, és verejtékké és illatos lázzá változott a számban és az orromban. Nyúlós perceken át, éhesen és mindig csak fél-elégedetten habzottunk egymáson, Siva-alakzatban, összeránduló és kiegyenesedő karokkal és lábakkal, és néha már a földre vetett ingem abszurd látványában és a botrányos rendetlenségben kerestem menekvést és fogódzót, hogy ezt a gyönyörű részesedésemet a valótlanban valamiképpen átmentsem, bekapcsoljam abba a komor és unott fizikába, amelybe a teremtés, akár egy cölöpöt, beleverte üres és örömtelen életemet.

A gyertyák dülöngélő lángját bámultam a padló felett, a sok kis különböző mécset, a színes üvegek mögött mocorgó fényeket, a forrón párolgó olajat, ami levendulaillattal töltötte meg a homályt. Lila és bordó, batikolt huzatú párnák vettek körül, néhányat a fejem és a fal közé tornyoztam. Bambán figyeltem a sötét folyosót, ahonnan a mosdó nyílt, hogy visszatér-e valaha Tünde. Most, hogy a vonzalom realizálódott köztünk, és túl voltunk a legmélyebb közelség élményén, máris valószerűtlennek éreztem a történteket, mintha csak elaludtam volna a fürdőkádban. De az is lehet, hogy mégis itt fekszem anyaszült meztelenül az idegen ágyban, csak éppen nem Tünde jön már vissza a mosdóból, valaki mást kapok helyette, egy idegent, akinek talán nem is én borzoltam össze a haját ilyen viharos kóccá. Ahogy hallgatózom, csak a csendet fogom, semmi neszezés odakint, könnyen el tudnám hinni, hogy álmodom, képzelgek, hallucinálok, szóval, hogy a koponyámban megroppant a dióhéj.

A terem szemközti fala jó tíz méterre tőlem, hatalmas, bejáratlan légtömeg. Úgy éreztem, hogy a kegyetlen festőállvány, amelynek ölében Ödipusz vaksága sötétlik, számonkérőn mered felém. Talán azért neheztel, mert fontosabbá tettem magam nála, elraboltam Tündét, aki eddig kizárólagos szerelemmel csakis vele foglalatoskodott.

Meleg volt, letoltam a takarót a derekamig, és átengedtem magam az ernyedtségnek, amit a paplan rejtett, mint egy aludni kész állatot. Nem szerettem ezt az érzést, az ostoba perceket, amelyek a leválás után sorjáztak elő, ezt a refrakter-szakaszt, ami szétkapcsolt, megszakított, elszürkítette gondolataimat. Mintha elvesztettem volna valamit, ami csak az érintésben lakott, a lendületet és a sebességet, ami két test súrlódása közben olyan érzékletes. Melankolikus lábadozás, fülsüketítő csend a nagy robbanás után, parkolósáv, fonnyadó cseresznyék, szenilis mosolygás, egy-egy jóleső ásítás is. Kielégült és szomorú voltam, mint a taigetoszi kőszirt.

Kiverekedtem magam az ágyból, mert hiányzott a cigarettám, és egyesülni akartam a felizzó dohánnyal, az ismerős füsttel, mert üres volt megint a szám és a kezem. Testemnek és eszméletemnek ebben a mezítelen és sebezhető vertikumában váratlanul nyaggatni kezdett a Kettes.

Most hogyan tovább? – kérdi álságosan, és már köszörüli torkában a szónoklatot. Hogyan tovább, ha szétoszlik ez a bénító, posztkoitális köd? Legjobb lenne, ha zuhanyoznál egyet, vagy tudod, mit, ha rögtön eltűnnél, az lenne a legjobb, ő meg majd kiszellőzteti a szobát utánad, mint egy kórtermet, ha a holttestet elvitték. Ha ez egy kezdet akart lenni, elég szánalmasra sikeredett. Mi dolgod még itt? Egy pohár borral kínáltak, te meg kiittad az egész üveget, szép kis alak. Ez a mohóság elront minden varázst, kiereszti a maradék izgalmat is ebből a kapkodva végrehajtott nászból. Minden felségterületre behatoltál, most akarsz majd engedélyekért folyamodni? Orkánban születtetek, érdemes még csapni a szelet? Visszatér-e az éhség, ha a rosszullétig etted magad? Nézd csak ezt a nőt, aki tiszta szórakozásból, vagy éppen szigorú elvek mentén nyitva tartja ezt a kaput, ami a teste. Feléd, és mások felé is nyilván, ne legyenek illúzióid. Sem győzködnöd, sem udvarolnod nem kellett. Hazudnod, hogy a pozíciódat érdekessé tedd, nem kellett, figyelmet, aprólékosságot, érzelmet ígérned: nem kellett. Tűzifát hasogattok egymással, közönséges, hétköznapi torna, pontosan így tesz mindenki, aki egyedül van és fázik. De miért maradnál? Fontosabb neked a te Cigarettád, a te Őszi Kabátod, a Visszhangos Bérlakásod, az Üres és Zöld Füzeteid, a Szakrális Szencsa, az Egyszemélyes Kávéskészletek Borzalmas Biztonsága. Meg azok a lopakodó, lebegő tévképzetek, melyeket hiúságból alkotásnak meg élettani sajátosságnak hívsz. Felbecsülhetetlen értékű önzés van benned, te hülye. Használd jól ezt a kincset, és takarodj innen, amíg sérülés nélkül megteheted. Úgy kéne lelépned, hogy észre se vegyen. Se azt, hogy voltál, se azt, hogy lehettél volna.

A kezembe hamuztam, amíg végigszívtam a cigarettát, és hogy pecsétet tegyek a Kettes szájára, legszívesebben a nyelvemen nyomtam volna el a csikket.

Tünde végül visszatért a mosdóból, egy pillanatra mintha késhegynyi bizonytalanság villant volna az arcán. Odalépett hozzám, a tenyeremből egy közeli konzervdobozba verte a hamut, gondosan, mintha a nővérem lenne. Fejét a mellemre nyomta, haja végigcsiklandozta az arcom. Magamhoz húztam, erősen, a pihék a tarkóján játszottak kezemmel, miközben lehunytam a szemem, hogy jobban érezzem az illatát, s közben a szája meleg párafoltokat sóhajtott a bőrömre. Lassan végigsimított a hátamon, fel a nyakamon, végül a mutatóujját beledugta a fülembe csiklandós gyönyört okozva, miközben nyelve ott csilingelt a fülcimpám körül.

Elbúcsúztattam a Kettest. Minek hápogsz, barátom? Mitől féltesz annyira? Te kiskutya, folyton az ember nadrágszára után kapdosol. De mára elbocsátalak, megkaptad a kimenődet.

– Csupa hamu a nyelved – mondta Tünde.

– Ha hozol egy italt, leöblítem.

– Igyunk gyümölcsteát meg egy kis vodkát! Mit szólsz?

– Jól hangzik. Kérek.

Kibontakozott az ölelésemből, magára kapott egy vékony, fekete kombinét, és kiszökkent a konyhába. Amíg a poharakkal csörömpölt, ruháimba bújtam, aztán felébresztettem néhány álmos gyertyát a földön. Nem tudtam betelni a szoba elemi rendetlenségével, folyton a lábam alá kellett néznem, nehogy elgurult üveggyöngyökre, színes masnikra, fából faragott szobrocskákra vagy üres cigarettásdobozokra lépjek. Volt egy csomó rongyszőnyeg a padlóra terítve, és vagy ötven nyúzott párna kisebb-nagyobb halmokban, ami azt benyomást keltette, hogy a helyiséget gyakran és többen is alkalmi szállásként használják. Hónapokra való munkát adna a hely a nyomrögzítőknek, gondoltam, és persze a lakberendezők sem unatkoznának sokat, miután felépültek az első sokkból.

Nem messze az ágytól egy beugrót találtam a falban, tele ceruza- és szénrajzokkal. Zömében frivol női aktok voltak, néhányról Vági Petra jutott eszembe. Rövid haj, visszafogott kebelívek, gyermekszerű test, finom domborzat. Fogtam a mécsest és odavilágítottam, hogy jól látom-e a dolgot, és igen, lányok félreérthetetlen helyzetekben, egymással, ketten, hárman is, csupa könnyű vonással megrajzolt ruganyos vadság, remek szapphói szájak és vénuszdombok, mindenhol falás, szürcsölés, odaadás és követelés, és persze hátamon a hideg futkosás meg libabőr, és ágyékomban az éledő görcs.

Tálcát hozott Tünde, rajta csíkos bögrék és áttetsző vizespoharak, na és a tekintélyt parancsoló vodkásüveg. A szeme sarkából felém pillantott, miközben a mámorkészletet egyensúlyozva az asztalkára csúsztatta. Látta, hogy a rajzokat bámulom.

– Ó, ezen minden pasas fennakad – mondta megnyugtatólag és nevetve. Nem tudom, miért, de volt egy kis kellemetlen mellékíz a hangjában.

– Ez Petra akar lenni? – kérdeztem az egyik aktra mutatva.

– Lehet akár ő is – mondta sejtelmesen Tünde.

– Barátnők vagytok?

– Annál azért kicsivel többről van szó.

– Úgy érted, hogy…

– Közös albérletben lakunk és közös ágyban alszunk. Kielégítő válasz? Tessék. – Színültig töltötte a poharakat Stolichnayával, majd felém nyújtotta az egyiket.

– Parancsolj. Orosz tea szárított almával és orosz vodka jéggel. Mire igyunk, Fjodor Mihajlovics?

– Muszáj valamire inni, Anna Grigorjevna?

– Nem muszáj, de akkor kihull a foga az angyalnak.

– Minek az angyalnak fog?

– Látod, pont így gondolkoznak, akik csak úgy isznak, bele a semmibe.

– Bele a semmibe?

– Persze. Bele.

– Ez esetben igyunk az angyalok fogazatára. Egy lehetséges ambrózia-fogkrémre.

Koccintottunk, és nagyon élveztük az évődést. A spanyol feliratra böktem az ágy felett.

– Mit jelent?

– Nem tudom lefordítani. Julio Cortázar mondata, aki jobban beszél spanyolul, mint én magyarul. Talán épp olyasmi, ami velünk történt. No haremos el amor. Fura, nem?

Úgy feküdtünk az ágyban, mintha a végére értünk volna egy életnek, amelyben titkon mindent elmondtunk egymásnak. Pedig éppen az volt, hogy semmit sem tudtunk, ezért hallgattunk annyira szemérmesen. Ezért esett olyan nehezünkre összefogdosni a repkedő szavakat, és felderíteni velük ezt az új ismeretlenséget, amire ajtót nyitottunk. Hiába volt tele a szoba levegővel, és hiába voltak épek a hangszálaink, a nyelv tömlöcében raboskodtunk, miközben zene sírt bennünk, és ujjaink végéből gyöngyházszín szikrák és villámló halpikkelyek pattogtak elő. A szájára és az orrára rajzoltam mindenféle ábrát, ami épp eszembe jutott, és alig vártam, hogy ráunjon mesterkedésemre, és tervem szerint végre megharapjon. Azt mondtam magamban: mennyi csillag didereg kint az űrben, és mi mégis büntetlenül ragaszkodhatunk ehhez a hőséghez e pici planéta tetői alatt!

– Találkoztunk már egyszer, ugye? – kérdezte Tünde.

– A temetésen – bólintottam.

– Közeli rokon?

– Kicsoda?

– Hát valaki meghalt, nem? A temetéseket megelőző sajnálatos esemény. Aggasztó következetesség, visszafelé.

– Várj csak. Van még italunk?

– Szolgáld ki magad. De akkor engem is.

Töltöttem mindkettőnknek.

– Jól értem, hogy nem ismerted, akit temettek?

– Honnan kellett volna? Valami közszereplő volt? Politikus, sportoló? Nem nagyon ismerem a helyi hősöket, bocsánat. Elcsüggeszt minden közéleti zaj. Csupa neonszínek és kakofónia.

– Meg tudom érteni. De figyelj csak, a helyzet az, hogy én sem a hozzátartozó vagy az ismerős jogán voltam ott.

– Hanem?

– Csak arra jártam, más ügyben.

– Más ügyben a temetőben? Hű, de titokzatos. Elárulod?

– Nem. Most te jössz. Veled mi volt?

– Ó, részemről egyszerű. Témákat keresek, lepkéket, szomorú arcokat. Észrevetted, milyen kevés szomorú arc van errefelé? A temetőben szerintem több az őszinteség.

– Mert kevés a beszéd.

– Olyan hely ez, ahol az emberi érdek véget ér.

– Az ember és az erdő összebékül?

– Valahogy úgy. Mélységes, megérintő és szelíd. Egy Pillangósír című képet festettem akkor, gyakran kimentem a temetőbe azokban a napokban.

– Akkor tehát mindkettőnket az önzés kényszerített oda. Az alkotó meg az ő témája, kínzó irritáció a szellemben.

– Miért lenne az alkotás önzés? Az alkotás a legtöbb, legőszintébb dolog, amit az egyén a közösbe adhat.

Az elvi viták küszöbén alkalmazott mozdulattal a cigarettámért nyúltam.

– Oké. De miért a szomorú arcok keresése? Mi is ez a Pillangósír?

– Végül nem készült el a kép. A döntő pillanatban elfogyott a sárga festékem. A sáfrány oxidálódik, nem megyek vele sokra éjszaka. Mire az üzlet kinyitott és a festéket beszereztem, valami elröppent a vásznamról vagy belőlem. Nem volt már ugyanaz a kaland. Eredetileg egy autó hűtőrácsa lett volna, amelyen elpusztult egy citromlepke. Ha jól emlékszem, egy Gonepteryx.

– Szomorú arcok és őszinteség. Ezért jársz temetőbe?

– És szerettem volna látni egy olyan pillangót is.

– Szép és egyben lehangoló történet. Sajnálom, hogy nem sikerült a kép.

– Persze. De most már a Vak Ödipuszé vagyok. Rengeteg tubusnyi festéket felhalmoztam, jöhet az éjszaka.

Olyan ártatlanul és félszegen nézett rám ez a Tünde, mintha akarna tőlem valamit. Zavarba jöttem, és mint a héjából kiforduló dió, kicsúsztam a karjaiból. Ha lehet, ettől az arca még esendőbbnek látszott, de mivel gyenge voltam, erősnek akartam mutatni magam. Felhúztam az ágy mellé rúgott cipőmet, és elsétáltam a festőállványig. Néztem a képet, hogy ürügyet szolgáltassak elnémulásomra, pedig minden ízemben azon zakatoltam, hogyan tovább, mihez kezdek most. Ugye, Kettes? Túl jó volt, túl tökéletes az egész, megtalált kincs, amit nem hiszek, nem érhetek fel ésszel. Olyan szerencse, ami veszélyérzet egyben, ami óvatosságra int. Ott álltam a vászon előtt, és arra gondoltam, hogy még látok, és nem akarom megvakítani magam. Féltem, és ez a kis adag félelem felkígyózott a lábamon és tetőzött a fejem búbján. Hogy tovább rontsam a helyzetet, megszagoltam az ujjaimat. Tünde illata áradt szét az orromban, és pillangók rebbentek szét újra és újra tőle a néhány következő másodpercben. Valami nagyon vidám és nagyon humoros dalba akartam kapaszkodni, de egy sem jutott eszembe, az oratóriumok előtt tapasztalható csend súlyos léghiánya kínzott. Mindenfelől a némaságnak eksztatikus torlaszai, mondja Pilinszky.

Az ágy szélére ülök végül, nézem hosszasan, a szeme már lecsukva. Mindjárt alszik. Megsimítom a haját, mosolyog a semmibe. Három óra múlt, röviddel a hajnal előtt térdelünk. Sóhajommal elárulom magam, tudja, mielőtt kimondanám, de azért kimondom.

– Jobb, ha most megyek.

Csak sokára és nehezen szól, hangját már átmasnizta az álom.

– Vár valaki?

– Hogy érted?

– Tudod te azt.

– Albérletben lakom, egyedül. Van egy kihúzható ágyam, de rég nincs kihúzva.

– Látom rajtad.

– Micsodát?

– Olyan vagy, mint valami magányos figura a sakktáblán. A játszma után. A többieket leszedték, te meg maradtál. Feledékenységből vagy áldozatból. Ki tudja, miért.

– Sajnálom, hogy ezt gondolod. Amit látsz, az nem az én játszmám volt.

Figyelem, ahogy lassul a légzése, a vonások megpuhulnak az arcán, és megadja magát egy, a valóságnál könnyedebb képzeletnek. Áltatnunk kell magunkat, hogy egyáltalán aludni tudjunk. Hogy a másikat mindennap elengedhessük, áltatnunk kell.

– Jó éjszakát, Tünde – súgom neki. Egy szippantást nyerek még a halántékáról, aztán nem érek hozzá többé. Diadalkapukon és fényömlenyeken át érkezünk arra a kitüntetett helyre, ahol egymásba karolva-kapaszkodva várunk a továbbindulásig. Mindenki a maga éjszakájába, mindenki a maga sötétségébe.

Idegen és tragikus boldogság, gondolom, amint behúzom magam után az ajtót.