Nem éppen a pulzusomnak megfelelő ez a zene, annál jóval lassabb. Mégsem csendesít magához, nem segít megnyugodnom tehetetlenségemben. Hiába a hideg kávé és a maradék háztartási keksz a szekrényből, túl sok nyál gyűlik össze a számban. A gyomromban mintha megrántanának egy kötelet, amely csomóba ugrik. Próbálok úgy eljutni a vécéig, hogy az ne tűnjön szükségnek, inkább csak megfontolt választásnak. De ki előtt játszom a méltóságot? Valljuk be, jólesik mielőbb odatérdelni a csésze mellé, várni a pillanatot, amikor összekészül a végzet, meghallani azt a bizonyos gyomorhangot, ami csupa magánhangzóból áll, és végül fájó rándulással kiokádni a szerelem minden folyékony és darabos sérelmét. Olyan, mint a gyónás, mint egy új és tiszta kezdet. És olyan lucskos a szemem a végére, minden nyugalomma
