Újabb piros boríték.
Sétáltam egyet az alkonyi telep félreeső fái alatt, a zöldnek olyan erejében, amivel tényleg csak a nyárra készülő flóra büszkélkedhet. Ilyenkor még az egyszerű, városi pázsit is alpesi legelőnek hiszi magát, és csak úgy sugározza, ontja mohó és dicsekvő méregzöldjét. Hazafelé, lépcsőház, postaláda-nyitogató rutin, váratlan küldemény, óvatos felbontás, eddig minden jól ment. Új levél jött Csillától, a tizenvalahányadik immár, és még mindig semmi gyanúm, ki ez a lány, és miért írja nekem ezeket a vallomásos csacsiságokat, mint egy Csinszka.
De ez a levél most más. Ijesztő határátlépés, kiterjedés az általánosból az egyedibe, deduktív horror. Rögtön elmagyarázom, amint megnyugszom egy kicsit.
Csilla eddig naplószerű leveleket írt. Elmesélte például, mi történt vele az
