Egy Kisfaludy utcai kávéház volt a következő munkaügyi interjúm helyszíne. Röviddel két óra előtt elfoglaltam egy kerek, márványlapos asztalt a vaníliakrém-színű fal mellett, választottam a tealapról egy gyömbéres szencsát, és leakasztottam az újságtartóról az aktuális napilapot. Mélyen untatott a politika, és ahol az unalmam véget ért, ott kezdődött felháborodásom a nyilvánvalóan egyéni érdekeket szolgáló álszent néphülyítésen. Inkább elolvastam a horoszkópomat.
A teám felénél járhattam, amikor valaki az orrom alá dugta a kezét. A könyvkiadótól – mondta, és rögtön leült velem szemben. – Örvendek – válaszoltam, de egyébre nem maradt időm, mert a meglepően fekete szemöldökű, szalmakalapot viselő úr intett a pincérnek, aztán szinte azonnal félbeszakíthatatlan beszédbe kezdett. Úgy éreztem,
