Akadt még némi elintéznivalója Tündének a belvárosban, üveggyöngyök, krepp-papír és tustinta vásárlása, azt hiszem, ezért elbúcsúztunk a Batthyány tér vadgesztenyefái alatt. Olyan édes-szomorúan nézett rám, hogy alig bírtam elengedni. Megígérte, hogy készít néhány plakáttervet másnapra, de még a tanórákra is készülnie kell, és úgy szereti a növendékeit, mintha a saját kócos gyerekei lennének. Becsültem benne ezt a szociális készenlétet, igazából mindent becsültem benne, ami belőlem hiányzott. És olyan szép volt a keze, az utolsó lehetséges pillanatig fogva tartottam a liget fái alatt, mintha szobrot érintenék, amelynek természetéből fakad a folytonos vándorlás, s mivel megállapodni képtelen, megint mennie kell. Te olyan műalkotás vagy, ami életre kelt – gondoltam, de Tünde úgy nézett rám,
