Hogy milyen nap van, nem tudtam. Hogy hányadika? Szintén nem. De mit tudtam akkor? Hogy május van és hajnal. És ezzel az aprócska tudással, ami ráfért volna egy buszjegyre, épphogy megmenekültem a teljes elveszettségtől. A korai napfény már melengette a sötétítőfüggönyt, próbált áthatolni résein. Biztos voltam benne, hogy a foton karcsúbb a szövetek résénél, mert a fotont nem az ember találta ki, a szövetet meg igen. Az én sötétítőmön azonban mégsem hatolt át a foton, vagy ha mégis, akkor sem tömegével, hanem csak szépen libasorban, katonás egymásutánban. Bárhogy is, de kellően sötét volt a szoba. És azt hittem, ez az ember furfangos győzelme az elemi részecskék felett. És utáltam, hogy képes vagyok ezt hinni, mert fennhéjázó és ostoba volt ez a hit, de mégis, mint minden hit, levette róla
