– Felolvasol nekünk? – kérdi Barna, én pedig engedelmesen bólintok, és előhúzom táskámból a hajnalban befejezett kéziratot.
– Ez egy friss szöveg – magyarázom –, de azért remélem, senki sem érzi becsapva magát, hogy nem a könyvből olvasok. De hát mindig az utolsót szeretjük a legjobban, nem igaz?
A váróterem kőpadlóján a fal felé fordulva fekszik a férfi, amikor a két rendőr járőr felér a lépcső tetejére, megpillantja, és megállapítja, hogy nem csupán egy csövesről van szó, aki oly sok társához hasonlóan az etanol önkívületében próbálja átvészelni az éjszakát és annak minden sötét nyomorúságát, de egy olyan embert látnak, aki a közelmúltban igencsak póruljárt, egy szerencsétlen flótást, akit valaki alaposan helybenhagyott, és az arcát száradt vér és könnypatak csúfítja, nagy, vörös duzza
