Egy temetésen láttam először Tündét.
Párás, nyárias délután volt, és mi váratlanul összetalálkoztunk a Szentlélek temetőben, ebben a pompásan dekadens, festői környezetben, az aranyfénnyel szórt sírmezők között, a márványtáblák és gesztenyefák labirintusában, itt botlottunk először egymásba, romantikus, egyben morbid okoknál fogva.
A feldíszített ravatalozó előtt fekete ruhás gyülekezet várakozott, önmaguk összeomlásában felsorakozó rokonok, barátok, ismerősök a gyász, a fenyőkoszorúk és a frissen vágott virágok nedves illatában. Olyan üresnek és szerencsétlennek tetszett minden arc, hogy félő volt, egészen eltölti és uralma alá vonja ezeket az arcokat a ravatalból áradó nehéz lehelet és az apró hangszórókból lüktető mozarti, vagy ha tetszik, süssmayri gyászmise.
Diszkréten a megjelente
