Engedj el

1994

1994

AUGUSZTUS

Mindig kicsire kellett összehúznom magam a faház rejtekében, de egyedül itt tudtam levegőhöz jutni. Hosszasan kopogtattam a tollal a jegyzetfüzeten, ahogy végignéztem a nyáresti melegben fürdő hátsó kerten. Már jó ideje tervezgettem, hogy leírom ennek a korántsem dicsőséges harminchét évnek a történetét, hogy megnyugtassam a lelkemet. Ehelyett csak a faház felhasadt darabkáit piszkálgattam, amíg szálka nem állt az ujjamba, és a múlt olyan élesen hasított belém, mint az apró fadarab.

A harminchét évet talán sokan kevésnek tartanák ahhoz, hogy legyen egy majdnem tizenhét és egy majdnem tizenöt éves fiam, akikkel egyre nehezebben tudtam lépést tartani. A nagyobbik általában néma csendben ült a szobájában, és történelemkönyvekkel barikádozta el magát, míg a kisebbik az anyja dühös kék tekintetével nap mint nap emlékeztetett arra, hogy elcsesztem mindent. Igen, mostanság azzal foglalkoztam, hogy próbáltam a felszínen maradni. Befoltozni a múlt ejtette sebeket, megjavítani egy olyan gyerekkort, amelyen fájdalmas lyukat ütött az anyjuk gyűlölete.

Ebben a különösen forró augusztusban határoztam el, hogy nem fogok tovább tettetni. Talán az életem történetének lejegyzése segíthetett abban, hogy meglássam, merre is menjek tovább. Nem fulladozhattam örökké a feleségem utálatában. Úgy éreztem, szétroppanok a súly alatt, ha tovább kell játszanom, hogy rendes családban élek a gyönyörű, fiatal, alkoholista és erőszakos feleségemmel.

Harminchét évesen szinte nem is emlékeztem már azokra az időkre, amikor nem az apaság irányította az életemet. Itt az idő, hogy meséljek James Penningtonról kendőzetlen őszinteséggel, az összes bukásával és fájdalmával együtt. Papírra kellett vetnem, hogyan kerültem a feleségem fojtogató gyűlöletének spiráljába, ahonnan a mai napig nem szabadulhattam.