EGYA fekete hajú, sötét bőrű, valószínűleg mexikói vagy Puerto Ricó-i fiatal pár idegesen álldogált Herb Lackmore pultjánál, és a fiú, a férj halkan azt mondta:
– Altatást szeretnénk kérni, uram. Beák akarunk lenni.
Lackmore felállt az íróasztaltól, a pulthoz sétált, és bár nem szerette a színeseket – mintha minden hónapban egyre többen jöttek volna a Különleges Közjóléti Minisztérium oaklandi kirendeltségébe –, megnyugtatónak szánt, kellemes hangon azt kérdezte:
– Alaposan átgondolták, emberek? Ez nagy lépés. Akár több száz évig is altatásban maradhatnak. Kikérték szakember tanácsát?
A fiú a feleségére pillantva nyelt egyet, és azt mormolta:
– Nem, uram. Csak egymással beszéltük meg. Egyikünk sem tud munkát szerezni, és hamarosan kilakoltatnak bennünket a szállóról. Még járművünk sincs, és mihez kezdhetünk anélkül? Nem tudunk sehová eljutni, még munkát keresni sem.
Lackmore egész jóképű fiúnak találta. Olyan tizennyolc éves lehetett, és még mindig a leszereléskor kapott katonai kabátot és nadrágot viselte. A lány hosszú hajú, eléggé alacsony teremtés volt, fekete, csillogó szemmel és finom babaarccal. Le sem vette szemét a férjéről.
– Gyermeket várok – bökte ki.
– Menjenek a fenébe mind a ketten – mondta undorral Lackmore, és élesen beszívta a levegőt. – Takarodjanak innen!
A fiú és a felesége bűntudatosan lehajtott fejjel megfordult, és elindult kifelé Lackmore irodájából, vissza Oakland belvárosának kora reggeli nyüzsgésébe.
– Keressenek egy abortusztanácsadót! – kiáltott utánuk Herb ingerülten. Ha ő nem is hajlandó segíteni nekik, valakinek muszáj, ha már ilyen helyzetbe kerültek. Nyilvánvalóan a kormányzati katonai nyugdíjból élnek, amit automatikusan megvonnak tőlük, ha a lány terhes.
A színes fiú tétován húzkodta gyűrött kabátjának ujját, és az kérdezte:
– Hol találhatunk abortusztanácsadót, uram?
Tessék, a sötét bőrűek tudatlansága. Ennyit ér a kormányzat szakadatlan oktatókampánya. Nem csoda, hogy az asszonyaik folyton teherbe esnek.
– Nézzék meg a telefonkönyvben – válaszolta Lackmore. – „Gyógyászat” szekció, „magzatelhajtó” szakág, „tanácsadó” alfejezet. Értik?
– Igen, uram. Köszönöm – bólogatott a fiú szaporán.
– Tud olvasni?
– Igen. Jártam iskolába tizenhárom éves koromig. – A büszkeség pírja öntötte el a fiú arcát, fekete szeme csillogott.
Lackmore visszaült az íróasztalához, hogy folytassa a homeolap olvasását; ingyen nem tudott több időt szánni rájuk. Nem csoda, hogy beák akarnak lenni. Konzerválva, változatlanul egy állami raktárban évről évre, amíg… Lesz valaha is javulás a munkaerőpiacon? Ő személy szerint kételkedett benne, pedig kilencvenöt éves volt, egy jerry, és látott már egyet s mást. Ezreket altatott el, akiknek túlnyomó része fiatal volt, mint ez a pár. És persze fekete.
Becsukódott az iroda ajtaja. A pár éppoly csendben tűnt el, ahogyan megérkezett.
Lackmore felsóhajtott, és újra nekilátott az ifj. Lurton D. Sands válóperéről szóló újságcikk olvasásának, ami akkor a legnagyobb szenzációnak számított. Mohón falta a betűket, mint mindig.
Darius Pethel napja egy ingerült ügyfél vidfonhívásával kezdődött, aki tudni akarta, hogy a Surranója miért nincs még megjavítva. Most már bármelyik pillanatban kész lehet, nyugtatta Pethel, és reménykedett benne, hogy Erickson nagyban dolgozik a Pethel Surranóértékesítés és -szerviz műhelyében.
Amint letette a vidfont, az asztalát borító szeméthalomban keresni kezdte az aznapi U.S. Business Reportot. Természetesen a bolygó minden gazdasági történésével lépést tartott. Már önmagában ez az alkalmazottai fölé pozicionálta; ez, a gazdagsága és az élemedett kora.
– Mit írnak? – állt meg az ajtóban az értékesítője, Stu Hadley, kezében robinas mágneses seprűvel. Nyilván egy szusszanásnyi szünetet akart tartani a takarításban.
Pethel némán elolvasta a főcímet.
EGY FEKETE ELNÖK HATÁSA
A NEMZETGAZDASÁGRA
Alatta James Briskin képe; ahogy Pethel megnyomta a kép alatti címkét, a 3D animáció életre kelt, és a felvételen Briskin elnökjelölt mosolygott kicsiben. A fekete férfi bajuszfedte ajka megmozdult, és a feje felett egy szövegbuborék tűnt fel a mondandójával.
Az első dolgom az lesz, hogy méltányos elhelyezést találjak az alvó tízmillióknak.
– Vagyis visszaömleszti az összes beát a munkaerőpiacra – dörmögte Pethel, és elengedte a címkét. – Ha ezt a fickót megválasztják, az országnak annyi. – Persze elkerülhetetlen volt. Előbb vagy utóbb úgyis fekete elnök lesz, az 1993-as Esemény óta végül is több a színes, mint a fehér.
Rosszkedvűen lapozott a második oldalra a Lurton Sands-botrány legfrissebb fejleményeihez; talán az majd jókedvre deríti, ha már a politikai hírek ilyen rosszak. A közismert szervátültető sebész és hasonlóan neves abortuszkonzultáns felesége, Myra elfajult válópere igazi szenzációvá érett. Mindenféle pikáns részletek szivárogtak ki, mindkét fél újabb és újabb vádakat hajigált a másik fejéhez. A homeolapok szerint dr. Sands szeretőt tartott, és Myra ezért hagyta faképnél, teljesen jogosan. Nem úgy, mint a régi időkben, gondolt vissza Pethel a fiatalkorára a huszadik század végén. Most 2080-at írunk, és az erkölcs – a magán- és a közerkölcs egyaránt – csak romlott azóta.
Miért volt dr. Sandsnek egyáltalán szüksége szeretőre, tűnődött Pethel, amikor a Gyönyörpillanatok Aranykapuja műhold mindennap átrepül felettünk? Azt mondják, ott ötezer lány közül lehet választani.
Ő maga egyszer sem látogatott el Thisbe Olt intézményébe; nem helyeselte a bordélyműhold létrehozását, ahogy nagyon sok jerry sem – túl radikális megoldásnak találták a túlnépesedésre, és ’72-ben az idősebbek levelekkel és táviratokkal próbálták megakadályozni, hogy a Kongresszus engedélyezze a műhold működését. A törvényjavaslat ennek ellenére átment… A kongresszusi képviselők többségének valószínűleg az járt az eszében, hogy időnként majd maguk is felugornak oda légtaxival. És kétségtelenül rendszeresen meg is teszik.
– Ha mi, fehérek összetartunk… – kezdte Hadley.
– Figyelj – fojtotta bele a szót Pethel –, annak az időnek vége. Ha Briskin meg tud szabadulni a beáktól, még nagyobb hatalomra tesz szert. Én nem tudok aludni éjjel, ha arra a rengeteg emberre gondolok, arra a tömérdek gyerekre, aki azokban a kormányzati raktárakban fekszik öntudatlanul éveken, sőt évtizedeken át. Az a rengeteg elvesztegetett tehetség. És a bürokrácia miatt! Csak egy gőgös szocialista kormány álmodhatott volna ilyen megoldásról. – Szigorúan pillantott az alkalmazottjára. – Ha nem vettelek volna fel dolgozni, talán még te is…
– De én fehér vagyok – szakította félbe halkan Hadley.
Pethel folytatta az olvasást, és megtudta, hogy Thisbe Olt műholdja bruttó egymilliárd dollárt hozott 2079-ben. Hűha, mondta magában, az tényleg óriási üzlet. Egy képet is közöltek Thisbéről: csodálatos látványt nyújtott kadmiumfehér hajával és kicsi, hegyes mellével úgy esztétikai, mint szexuális értelemben. A képen a műhold férfi vendégeinek szolgált fel tequilakoktélt, ami újabb fricska volt, mivel a kék agávéból párolt tequilát már jó ideje betiltották a Földön.
Pethel megérintette a kép alatti címkét, mire Thisbe szeme csillogni kezdett, a feje elfordult, kemény mellei finoman remegtek, és a feje fölötti buborékban szavak formálódtak.
Kínos, sürgető vágyak gyötrik, Mr. Amerikai Üzletember? Tegye azt, amit a legtöbb orvos ajánl: látogassa meg az Aranykaput!
Csak egy hirdetés, jött rá Pethel, nem informatív újságcikk.
– Elnézést. – Egy vásárló lépett be a boltba, és Hadley megindult felé.
Édes istenem, gondolta Darius Pethel, ahogy felismerte a jövevényt. Még mindig nem javítottuk meg a Surranóját? Felállt, mert sejtette, hogy személyesen kell elnézést kérnie, ugyanis az ügyfél maga dr. Lurton Sands volt, aki a családi problémái miatt mostanában ingerlékennyé és követelődzővé vált.
– Igen, doktor úr? – indult felé Pethel. – Mit tehetek ma önért? – Mintha nem tudná. Dr. Sandsnek elég gondot okozott, hogy Myrával hadakozzon, és közben megtartsa a szeretőjét, Cally Vale-t is; most igazán szüksége volt a Surranójára. Más ügyfelektől eltérően őt nem lehetett egykönnyen leszerelni.
Jim Briskin elnökjelölt reflexszerűen pödörgette nagy, felkunkorodó bajuszát, és tétován azt mondta:
– Megfeneklettünk, Sal. Ki kéne hogy rúgjalak. Megpróbálsz beállítani a színesek szóvivőjének, pedig tudod, hogy húsz évet töltöttem a fehér hatalmi rendszerben. Őszintén szólva azt hiszem, jobban járnánk, ha a fehérek szavazataira hajtanánk, nem a feketékére. Már megszoktam őket, értek a nyelvükön.
– Tévedsz – válaszolta a kampánymenedzsere, Salisbury Heim. – Megmondom én, kinek a nyelvén értesz, Jim: a fekete srácén és a feleségéén, akik halálra rémültek, mert az egyetlen reményük, hogy bekerülnek az egyik kormányzati raktárba mint beák. Tudod, így rövidítik a „befagyasztott alvókat”. Ezek az emberek benned látják a…
– De bűntudatom van.
– Miért? – kérdezte Sal Heim.
– Mert becsapom őket. Nem zárhatom be a KKM raktárait, te is tudod. Rávettél, hogy nyilvánosan megígérjem, és azóta egyfolytában vért izzadok, úgy töröm a fejem, hogyan lehetne ténylegesen megcsinálni. De nem látok rá semmi lehetőséget. – Az órájára pillantott; tizenöt perce maradt a beszédéig. – Olvastad, milyen beszédet írt nekem Phil Danville? – Benyúlt a zakója rendetlen, dudorodó zsebébe.
– Danville! – Heim arca megrándult. – Azt hittem, már megszabadultál tőle. Add ide. – Elvette az összehajtott papírokat, és elkezdte átnézni. – Danville egy hülye. Nézd. – Meglengette az első oldalt Jim Briskin arca előtt. – Azt akarja mondatni veled, hogy be fogod tiltani a közlekedést az ország és Thisbe műholdja között. Ez őrület! Ha bezár az Aranykapu, a születési ráta egyből felugrik arra a szintre, ahol volt. És akkor mi lesz? Mivel ellensúlyozza azt Danville?
– Az Aranykapu erkölcstelen hely – mondta Briskin rövid szünet után.
– Hogyne. És az állatoknak is nadrágot kéne hordaniuk – vicsorgott dühösen Heim.
– Csak kell lennie jobb megoldásnak, mint az a műhold.
Heim elhallgatott, ahogy tovább olvasta a beszédet.
– És a szöveg szerint támogatod a Bruno Mini-féle elavult, teljesen lejáratott bolygónedvesítő eljárást. – Jim Briskin ölébe lökte a papírokat. – Szóval mivel fogsz előállni? Visszatérsz egy bolygógyarmatosítási elképzeléshez, amit húsz évvel ezelőtt kipróbáltak és feladtak; támogatod az Aranykapu bezárását. Népszerű leszel a ma esti beszéd után, Jim, de kik között? Csak válaszolj: kik azok, akiket ez megcéloz? – kérdezte, és várt.
Csend lett.
– Tudod, mit gondolok? – folytatta akkor Heim. – Azt gondolom, hogy te ilyen körülményesen akarod feladni. Azt mondod ezzel, hogy pokolba az egésszel. Így hárítod a felelősséget. Láttam, amikor ugyanezt csináltad az elnökjelölő pártgyűlésen abban a világvégebeszédben, amit ott mondtál, abban a hátborzongató képtelenségben, amit még most sem ért senki. De szerencsére jelöltek. Túl késő volt már, hogy a párt elutasítson téged.
– Abban a beszédben a valódi meggyőződésemet fejtettem ki – szólt közbe Briskin.
– Mit, hogy a civilizáció bukásra van ítélve a túlnépesedés miatt? Szép kis meggyőződés az első színes elnöktől! – Heim felállt és az ablakhoz ment; kinézett Philadelphia belvárosára, a leszálló légkopterekre, az autók folyamára és a rámpákra, amelyeken gyalogosok áramlottak fel-alá, jártak ki-be minden közeli toronyházba. – Néha arra gondolok – vélekedett Heim halkan –, hogy azért látod sötéten a jövőt, mert egy feketét jelöltek, akit talán meg is választanak. Saját magadat ócsárolod.
– Nem – válaszolta nyugodtan Briskin, arcizma sem rándult.
– Megmondom, mit mondj a mai beszédedben – fordulta vissza hozzá Heim. – Először is, még egyszer beszélsz a Frank Woodbine-hoz fűződő barátságodról, mert az emberek odavannak az űrfelfedezőkért. Woodbine egy hős, sokkal inkább, mint te vagy az a hogyishívják. Tudod, aki ellen indulsz a választáson. Az ÁKD bábja.
– William Schwarz.
– Igen, ő – bólogatott Heim. – Aztán, miután süketeltél Woodbine-ról, és láthattunk néhány képet, amin kettesben álltok különböző bolygókon, mondasz egy viccet dr. Sandsről.
– Azt már nem! – vágta rá Briskin.
– Miért nem? Sands szent tehén, vagy mi? Érinthetetlen?
– Azért nem – felelte Jim Briskin lassan, nehézkesen –, mert Sands nagyszerű orvos, és nem kéne nevetségessé tenni, ahogyan most a média csinálja.
– Éppen időben talált egy friss új májat, és megmentette a testvéred életét? Vagy az anyukádat mentette meg, amikor…?
– Több száz, több ezer embert mentett meg. Beleértve egy csomó színest is. Akár tudtak fizetni, akár nem. – Briskin elhallgatott egy pillanatra, majd hozzátette: – Ezenkívül a feleségével, Myrával is találkoztam, és ki nem állhatom. Évekkel ezelőtt hozzá fordultam, mert teherbe ejtettem egy lányt, és abortuszügyben akartunk tanácsot kérni.
– Nagyon jó! – vágta rá Heim hevesen. – Ezt fel tudjuk használni. Teherbe ejtettél egy lányt, amikor a Nonovulid ingyen volt, csak kérni kellett. Ez azt mutatja, hogy körültekintő vagy. – Megütögette a homlokát. – Előre gondolkodsz.
– Már csak öt percem van – válaszolta Briskin mereven. Összeszedegette Phil Danville szövegét, és visszatette a belső zsebébe; abban a forróságban is hivatalos fekete öltönyt viselt. Ez és egy égővörös paróka volt a védjegye abban az időben, amikor hírbohócként szerepelt egy tévéadásban.
– Ha elmondod ezt a beszédet, politikailag véged – győzködte Heim. – És ha… – Elhallgatott. Kinyílt a szoba ajtaja, és felesége, Patricia állt a küszöbön.
– Elnézést a zavarásért – mondta Pat –, de mindenki hallja, ahogy itt üvöltöztök.
Heim a nyitott ajtón át látta, hogy a nagy külső helyiség tele van kamaszkorú Briskin-hívekkel, egyenruhás fiatal önkéntesekkel, akik az ország minden tájáról jöttek segíteni a republikánus–liberális jelölt megválasztását.
– Bocsánat – mormolta.
Pat belépett a szobába, és becsukta az ajtót maga után.
– Azt hiszem, Jimnek igaza van, Sal. – A kicsi, kecses alkatú nő (valamikor táncos volt) könnyedén helyet foglalt, és rágyújtott egy szivarra. – Minél naivabbnak tűnik, annál jobb. – Halvány, mégis fénylő ajkai közül szürke füstöt fújt ki. – Még mindig cinikus hírében áll, pedig neki kéne lennie az új Wendell Wilkie-nek.
– Wilkie veszített – mutatott rá Heim.
– És talán Jim is veszít. – Pat megrázta a fejét, és hátratűrte hosszú haját a szeméből. – De megint indulni fog, és legközelebb nyer. Az a fontos, hogy érzékenynek és ártatlannak tűnjön, egy kedves fickónak, aki vállára veszi a világ szenvedését, mert ilyennek született. Nem tehet róla, gyötrődnie kell. Érted?
– Amatőrök – nyögte Heim.
Teltek a másodpercek, a tévékamerák mozdulatlanul, de készenlétben álltak; Jim Briskin épp a beszéd kezdési időpontja előtt ült le ahhoz a kis íróasztalhoz, ahonnan a nyilvánossághoz szokott szólni. Előtte feküdt Phil Danville szövege. Elgondolkodva ült, miközben a tévések felkészültek a felvételre.
A beszédet a Republikánus–Liberális Párt műholdas közvetítőállomására sugározzák, ahonnan addig ismétlik a televízióban, amíg el nem érik a telítettségi pontot. Az R–L műhold hatalmas jelerőssége miatt az Államjogi Konzervatív Demokraták zavarási kísérlete valószínűleg kudarcot vall majd. Az üzenet át fog menni a Tompkin-törvény ellenére is, amely engedélyezi a politikai tartalmú üzenetek zavarását. És egyidejűleg Schwarz beszédét is zavarni fogják, amelyet ugyanerre az időpontra időzítettek.
Vele szemben Patricia Heim ült ideges tűnődésbe merülve. Megpillantotta Salt is a vezérlőben, aki a tévésekkel foglalkozott: igyekezett megbizonyosodni róla, hogy a beállítás előnyös lesz.
És az egyik sarokban Phil Danville gubbasztott magában. Senki sem beszélt vele, a párt fejesei, akik ki-be jártak a stúdióba, ravaszul tudomást sem vettek róla.
Az egyik technikus bólintott Jimnek. Ideje volt elkezdeni a beszédet.
– Manapság nagyon népszerű kinevetni a bolygógyarmatosítás régi álmait és elképzeléseit – kezdte Jim Briskin a tévékamerába. – Hogyan lehettek az emberek ennyire dilisek? Megpróbálni embertelen körülmények között élni… olyan világokon, amiket nem a Homo sapiensnek szántak. És szórakoztató gondolat, hogy évtizedekig próbálták az ellenséges környezetet az emberi szükségleteknek megfelelően alakítani, aztán természetesen kudarcot vallottak. – Nem kapkodott, lassan, szinte vontatottan beszélt. Az egész nemzet figyelmét bírta, és ezt szándékában állt alaposan kihasználni. – Tehát most egy kész bolygót keresünk, egy másik „Vénuszt”, pontosabban azt, ami a Vénusz igazából sosem volt. Abban reménykedünk, hogy buja és csapadékos lesz, zöldellő és termékeny, azaz egy édenkert, ami csak ránk vár.
Patricia Heim le nem vette róla a szemét, miközben elgondolkodva szívta az El Producto altaszivarját.
– Nos, ezt soha nem fogjuk megtalálni – folytatta Jim Briskin. – És ha mégis, már túl késő lesz. Túl kicsi, túl későn, túl messze. Ha egy másik Vénuszt szeretnénk, amit képesek vagyunk gyarmatosítani, akkor nekünk kell megteremtenünk. Betegre nevettük magunkat Bruno Minin, de tény, hogy igaza volt.
A vezérlőből Sal Heim teljesen elgyötörten bámult rá. Megtette. Szentesítette Mini elvetélt tervét, hogy átalakítsák egy másik világ ökológiáját. Téboly.
A kamera kikapcsolt.
Jim Briskin elfordította a fejét, és meglátta Sal Heim arckifejezését. A vezérlőben állították le a felvételt; Sal adta ki az utasítást.
– Nem is hagyod, hogy befejezzem? – kérdezte Jim.
– Nem, a rohadt életbe! – dörrent Sal felerősített hangja.
Pat felállt és hátraszólt neki:
– Meg kell tenned. Ő a jelölt. Ha fel akarja kötni magát, hagyni kell neki.
Danville is felállt, és rekedten megszólalt:
– Ha még egyszer megállítod a felvételt, elmondom mindenkinek. Megtudják, hogy dróton rángatod, mint egy bábut.
A stúdió ajtaja felé indult. Láthatóan komolyan gondolta, amit mondott.
– Kapcsold vissza, Sal – kérte Jim Briskin. – Igazuk van, hagyj beszélni. – Nem érzett dühöt, csak türelmetlenséget. Egyszerűen csak folytatni akarta, semmi mást. – Gyerünk, Sal – mondta halkan. – Várok.
Sal Heim és a pártvezérek tanakodtak a vezérlőben.
– Be fogja adni a derekát – közölte Pat Jim Briskinnel. – Ismerem Salt. – Arca kifejezéstelen volt, nem élvezte, de el volt szánva, hogy kibírja.
– Ja – bólogatott Jim.
– De visszanézed a kész felvételt, Jim? Sal kedvéért. Hogy tényleg ezt akarod-e mondani.
– Jó – felelte Jim. Úgyis ezt tervezte.
Sal Heim hangja dörrent a fali hangszóróból:
– A fene egye meg a színes bőrödet, Jim!
Briskin vigyorogva várt az íróasztalnál, karba font kézzel.
A központi kamera vörös lámpája újra kigyulladt.