A zaj

6. MARTHA

6.MARTHA

A fejhallgató túl nagy volt dr. Martha Channek. A pántot a legkisebb méretre állította, de így is állandóan lecsúszott a homlokára, és végül a kezével kellett megtartania. Amikor az egyik karja elfáradt, kezet váltott. A füles mégis betöltötte a funkcióját. Csak tompán érzékelte a helikopter rotorjának ritmikus dübögését a háttérben, a pilóta fémes légzését azonban tökéletesen hallotta.

– Igazán sajnálom – mondta a férfi. – Ez a legkisebb méret.

Már kétszer bocsánatot kért Marthától a felszállás óta.

Mivel a nő csak százötvenöt centis volt, már hozzászokott, hogy nem talál megfelelő méretű használati tárgyakat, és egy katonai helikopterben nem is számított másra. A katonák hajnali kettőkor kopogtattak be a San Franciscó-i lakása ajtaján, azután beültették egy terepjáróba, kivitték a Yerba Buena-szigetre, és beültették egy C–1-es repülőgép bal oldali ülésébe. Martha úgy érezte magát, mint egy gyerek, amikor az egyik pilóta bekötötte az ülésbe, és szorosra húzta a vállán a pántokat. Észrevette, hogy sem a katonák, sem a pilóták nem viselnek rangjelzést, és nem szerepel az egyenruhájukon a nevük. Ő volt az egyetlen utas a hatalmas gépen, ami végiggurult a futópályán, és a levegőbe emelkedett.

Két órával később leszálltak, és amint a gép megállt, a pilóta visszatért, kikapcsolta a biztonsági övet, lekísérte Marthát a lépcsőn, és a tizenöt méterrel odébb várakozó EC135-ös helikopterhez vezette.

– Hol vagyunk? – kérdezte a nő.

Megpróbálta felmérni a környéket, miközben magához szorította az utazótáskáját, és a helikopter felé igyekezett, de a kivilágított futópályákon és a hangárokon kívül semmit sem látott. Az éjszakai égboltot szürke felhők borították, ezért még a holdat sem látta.

– Ezt nem áll módomban közölni magával, asszonyom.

A túlméretes fejhallgató a helikopter hátsó ülésén feküdt. Martha felvette, és a szája elé húzta a mikrofont, a kísérője pedig becsukta és bezárta az ajtót, azután futva elindult a gépe felé.

Az új pilóta hátrafordult, és egy nagy, barna boríték felé biccentett a szomszéd ülésre.

– Kérem, tegye a telefonját abba a borítékba, asszonyom! Azt a parancsot kaptam, hogy addig nem szállhatok fel, amíg nem gyűjtök össze minden kommunikációs eszközt. – Ránézett Martha Apple Watchára. – Azt is tegye bele, kérem!

A nő összeráncolta a homlokát.

– Az nem kommunikál. Csak a fitneszfunkciót használom rajta.

– Kérem, asszonyom! Be kell tartanom az utasításokat.

Martha felsóhajtott, de tudta, hogy felesleges vitáznia egy katonával. A pilóta akár két hetet is várt volna arra az órára, ha így szólt a parancsa. Mintha nem lettek volna önálló gondolataik, amit sokan közülük bizonyára kényelmesnek találtak, ő viszont képtelen lett volna így élni. A volt férje bárkinek szívesen írásba adta volna, hogy súlyos hatalommániában szenved. A házasságuk utolsó hónapjaiban még azon is képesek voltak összeveszni, hogy kinél legyen a tévé távirányítója, ami érthető, mert Mark mindig borzalmas műsorokat választott, de ez csupán az egyik nézeteltérés volt a sok közül. Bármin össze tudtak veszni, és a végén már csak vitapartnerként voltak tökéletesek egymás számára. Ha két akaratos, A típusú személyiség egy fedél alá kerül, annak sohasem lesz jó vége. Az utolsó évben már csak az ikrek miatt maradtak együtt. Ha ők nem lettek volna, már évekkel korábban bedobták volna a törülközőt.

Jézusom, az ikrek!

Ezt a hétvégét az anyjuknál kellett volna tölteniük, de szokás szerint most sem közölték vele, hogy meddig tart ez a megbízatás.

San Franciscótól kétórás repülőúttal több nyugati államba is vihették, Idahóba, Utahba, Arizonába, Wyomingba, Coloradóba vagy Új-Mexikóba. A mexikói Baja-félsziget is szóba jöhetett, bár az óceánt nem látta. Sejtelme sem volt, milyen irányba repültek, és egy cseppet sem örült annak, hogy nem tudja, hol van. Annak pedig végképp nem örült, hogy el lesz vágva a külvilágtól.

Kikapcsolta a telefonját és az óráját, a borítékba dobta őket, és átadta a pilótának. Néhány perccel később a helikopter felszállt.

Martha kinézett az ablakon, és a fényeket figyelte.

– Az melyik város?

A pilóta kipillantott, azután a tükörből Marthára nézett.

– Ezt nem áll módomban…

A nő legyintett, és a szavába vágott.

– Igen, értem.

Harminc perc elteltével a pilóta megtörte a csöndet:

– Maga nem katona. Talán orvos?

– Miből gondolja, hogy nem vagyok katona?

– A ruháiból, a bőrtáskájából és abból, ahogy a kartámlát markolja. A katonák általában hátradőlnek, és élvezik az utazást, a pihenést. Maga úgy néz ki, mintha a legszívesebben kiugrana a gépből. Egyértelmű, hogy civil.

Martha elengedte a kartámlát, és megigazította a fején a fülest.

– Igen, orvos vagyok.

– Hová járt egyetemre?

– Négy évig biológiát hallgattam a Kaliforniai Egyetemen, utána négy évig baleseti sebészetet a Hopkinson, és a doktorit pszichológiából szereztem a Berkeley-n. – Megint kinézett az ablakon. – Azok ott hegyek?

– Ez jó sok iskola – jegyezte meg válasz helyett a pilóta.

– Szeretek iskolába járni.

– Vannak gyerekei?

A nő bólintott.

– Egy fiú és egy lány. Ikrek. Emily és Michael.

– Hány évesek?

– Nyolc.

– Gratulálok!

A látóhatáron világosodni kezdett az ég. Ezek szerint kelet felé tartottak.

– Nekem egy tizenhárom éves fiam van, akit Timnek hívnak a nagyapja után. – A pilóta mutatott Marthának egy fényképet a tejfölszőke, göndör hajú fiúról, aki egy halat tartott a kezében. – Húzza szorosabbra a biztonsági övet! Mindjárt leszállunk.

A nő kinézett az ablakon, és azonnal felismerte a Mount Hood csúcsát, mert Markkal egyszer itt kempingeztek, amikor még jóban voltak. Megállapította, hogy Oregonban van.