A zaj

8. MARTHA

8.MARTHA

A dokumentumköteg legfelső lapján az állt, hogy A VEZÉRKARI FŐNÖKÖK HIVATALA.

Miközben Martha a nyilatkozatot olvasta, még ketten léptek a helyiségbe, egy férfi és egy nő, és ők is megkapták a papírokat. Mind a ketten utcai öltözetben voltak, de a férfi egy vászonszatyrot tartott a kezében, amiből fehér köpeny lógott ki. Váltottak néhány szót egymással, és Martha azt vette ki a beszélgetésből, hogy egy laborból szedték össze őket, és nem kaptak időt összecsomagolni.

Harminchét perc elteltével az utolsó nyilatkozat is visszakerült a DIA emberéhez, aki gondosan az aktatáskájába tette őket, amit azután bezárt, és maga mögé állította a falhoz.

Martha az asztal fölé hajolt.

– Most már elárulja végre, hogy miért vagyunk itt?

A férfi körbehordozta a tekintetét a társaságon, azután az órájára nézett.

– Hamarosan. Még nem teljes a létszám. Egy ember hiányzik.

– Akkor addig mutatkozzunk be egymásnak! – javasolta a brit akcentussal beszélő férfi. – Sanford Harbin vagyok a NOAA-tól.2

– Klimatológus? – kérdezte Martha.

Harbin bólintott.

– Érdekes. Én Martha Chan vagyok, a hadsereg külső szakértője, akit egészségügyi krízishelyzetek esetén értesítenek. A Berkeley-n doktoráltam pszichológiából.

– Nagyon örvendek, dr. Chan! – mondta Harbin. – Olvastam a cikkét tíz évvel ezelőtt, ami arról szólt, hogy milyen negatív lélektani hatásai vannak a túlnépesedésnek a fejletlen, a fejlődő és a fejlett országokban.

– Azt én is olvastam – közölte a fehér pulóveres, farmeros férfi. – Russel Fravel vagyok, asztrofizikus. Garnerrel dolgozom együtt Boulderben. – Az ősz halántékú afroamerikai Marthát nézte drótkeretes szemüvege mögül. – Maga azt feltételezte, hogy a bolygó legfeljebb kilenc- vagy tízmilliárd embert tud eltartani. Elég merész kijelentés, ha figyelembe vesszük, hogy mások ennek a duplájáról beszélnek. Néhányan pánikkeltéssel vádolták, mivel hamarosan elérjük ezt a számot.

Martha zavartan fészkelődni kezdett a székén.

– Én dr. Brenna Hauff vagyok, biológus, és a bolygók élővilágát kutatom – mutatkozott az egyik későn érkező, azután a mellette ülő férfira bökött. – Ő itt dr. Brian Tomes, geológus. Mind a ketten a NASA-nál dolgozunk, Houstonban.

– A NASA-nál? – kérdezett vissza a fiatal, jóganadrágos nő, és lebiggyesztette az ajkát. – Egy klimatológus, egy asztrofizikus, egy geológus, egy biológus és egy pszichológus, akiket a Védelmi Minisztérium gyűjtött össze? Szerintem megtámadtak bennünket a földönkívüliek.

Martha félrebillentette a fejét.

– És maga kicsoda?

– Dr. Joy Reiber. A Mezőgazdasági Minisztériumban dolgozom. Ma előadást kellett volna tartanom Washingtonban, és mivel nem tudtam aludni, úgy döntöttem, elmegyek futni. – Rábökött a DIA emberére. – Mr. Holt a Washington bevásárlóközpont közeléből rabolt el.

– Ez azért túlzás.

A nő ránézett.

– Felmutatott egy hamis igazolványt, és a két társával együtt berángatott egy kisbuszba. Majdnem behúztam magának egyet.

Harbin a férfira meredt.

– Ezek szerint Mr. Holtnak hívják, igaz?

Holt megköszörülte a torkát.

– Keenen Holt vagyok, a Külügyminisztérium munkatársa.

– Megtámadtak bennünket a kicsi, zöld emberkék, Mr. Holt?

A brit akcentus miatt kifejezetten abszurdnak tűnt a kérdés, de senki sem nevetett.

Holt órája csipogott. Lenézett, elhallgattatta, azután kétségbeesett pillantást vetett az ajtó felé.

– Inkább lássunk munkához!

Levett egy laptopot a háta mögötti polcról, az asztalra tette, és amikor kinyitotta, a kijelző életre kelt. Kijelölt rajta egy e-mailt.

– Le fogok játszani maguknak egy nyilatkozatot. Kérem, nagyon figyeljenek!

Megnyitotta a csatolmányt, és a képernyőn felbukkant egy idős, kopasz férfi, szürke öltönyt és piros nyakkendőt viselt. Az arca jobb oldalán anyajegy díszelgett, és karikás volt a szeme.

– Ez Frederick Hoover – mondta Harbin. – Elég rosszul néz ki. Hat évvel ezelőtt együtt dolgoztunk egy projekten a Haditengerészetnek. Azt hiszem, most a DARPA-nál3 dolgozik, legalábbis a legutóbbi beszélgetésünk alkalmával ezt mondta.

Martha összeráncolta a homlokát, és megállapította, hogy egyre furcsább lesz az egész. A DARPA a Védelmi Minisztérium legmodernebb kutatóintézete volt.

Holt elindította a felvételt.

– Elnézést kérek, amiért ilyen váratlanul és előzetes figyelmeztetés nélkül kellett eljuttatnunk magukat a jelenlegi tartózkodási helyükre, és mivel sürgetett az idő, a módszerekben sem válogathattunk – kezdte Hoover. – Valószínűleg már sejtik, hogy az anomália a jellege miatt a legmagasabb fokú diszkréciót igényli, és rendkívül hálásak vagyunk az együttműködésükért. Szeretném újra felhívni a figyelmüket arra, az önök által aláírt titoktartási nyilatkozatban egyértelműen az áll, hogy a 2008-as Titokvédelmi törvény megszegése legalább öt év katonai börtönnel és legfeljebb halállal büntethető az Egyesült Államok Alkotmánya III. cikkének 3. bekezdésében foglalt Hazaárulási törvény értelmében. Ez a büntetés azokra is vonatkozik, akik illetéktelen személyekkel osztanak meg információkat. A kommunikációs eszközeiket mostanra már át kellett adniuk a felügyelőjüknek. Aki ezt még nem tette meg, azt ezennel felszólítom, hogy tegye meg most. Aki elmulasztja megtenni, az ellen azonnal vádat emelünk, börtönbe zárjuk, mást keresünk a helyére. Most megkérem a felügyelőjüket, állítsa meg a felvételt, hogy átadhassák neki a kommunikációs eszközeiket, amennyiben még nem tették meg.

Holt megállította a felvételt.

– Jézusom! – dünnyögte Harbin.

Tomes, a NASA geológusa beletúrt a szatyrába, kivett belőle egy viharvert BlackBerryt, és vörös arccal csúsztatta Holt elé.

Holt eltette a telefont a zsebébe.

– Még valaki?

Senki sem mozdult.

Holt elindította a felvételt.

– Valószínűleg kíváncsiak, hogy miért vannak itt, ami tökéletesen érthető. Nagyon szeretnék magyarázattal szolgálni, de nem szívesen teszem meg, mert attól félek, hogy az anomáliára vonatkozó jelenlegi feltételezéseink és elemzéseink befolyásolni fogják a maguk elméleteit. Azt szeretnénk, ha legalább az első felmérés alkalmával efféle hátráltató tényezők nélkül vizsgálnák meg a helyzetet, és a beszámolójukat követően újra fogjuk értékelni az erről kialakított álláspontunkat. Hamarosan elviszik magukat az anomáliához. Az a kérésünk, hogy amíg nem tértek vissza a bázisra, és nem számoltak be egyenként a tapasztalataikról, ne konzultáljanak egymással.

A felvétel véget ért.

– Az anomália – ismételte vészjósló hangon Reiber.

Marthának egy cseppet sem tetszett az ügy.

– Miért nem videókonferenciát szerveztek? Az előre legyártott felvétel arra utal, hogy nem akarnak kérdésekre válaszolni.

Brenna Hauff, a NASA biológusa az asztal fölé hajolt, és a tollával megkopogtatta a laptop kijelzőjén az e-mailt.

– Nézzék meg a többi címzett listáját! Vezérkari főnökök, Fehér Ház, tizenvalahány NASA-s e-mail-cím…

Holt gyorsan becsukta a laptopot, mielőtt a nő a többit is felolvasta volna.

– Én leszek a kontaktszemélyük. Szükség esetén videókonferenciát kezdeményezhetek a távoli csapat tagjaival.

– A felügyelőnk – mondta gúnyosan Harbin.

– Pontosan.

– A DIA nem szokott tudományos akciókat irányítani – jegyezte meg Martha.

– Ez egyértelműen katonai akció, nem tudományos – mondta Fravel.

– Egy szóval sem állítottam, hogy a DIA-nek dolgozom. – Holt az aktatáskába süllyesztette a laptopot, a titoktartási nyilatkozatok mellé. – Vesztegetjük az időt. Be kell szállniuk a helikopterekbe. A személyes holmijukat itt hagyhatják a szobában. Két óra áll a rendelkezésünkre.

Azzal kivonult, de a többiek nem mozdultak meg.

Egy perc elteltével Tomes kopogni kezdett a tollával az asztalon.

– Az a helyzet, hogy én kíváncsi vagyok.

Felállt, és kiment az ajtón.

– Én is – közölte Reiber.

Megigazította a trikóját, és Martha észrevette a tetoválást a lapockáján, de nem látta, mit ábrázol.

Végül mindannyian kimentek, és amikor kiléptek az állomáshely épületéből, Martha szemügyre vette a betonból és drótkerítésből épült, félkész torlaszt. Amíg odabent voltak, a teherautók száma is megszaporodott.

Harbin odalépett hozzá.

– Ha helikopterekkel visznek bennünket az anomáliához, akkor nyilvánvalóan messze van innen – mondta halkan. – De vajon mit próbálnak távol tartani ettől a darabka mennyországtól?