A zaj

Chapter 3

Az erdőnek jellegzetes illata volt. A Columbia folyó felől áradó nyirkos levegőbe duglászfenyő, sárgafenyő, vörös cédrus és juhar illata keveredett. Éjszaka leereszkedett a köd a Mount Hood csúcsáról, a napsugarak megtörték a kísérteties tájat, a csillogó árnyékok között fehér foltok virítottak, amelyeket lassan felmelegített a hajnal.

A tizenhat éves Tennant Riggin óvatosan és hangtalanul lépkedett, gondosan kikerülve a lehullott gallyakat, ágakat, leveleket és tűleveleket, bőrbakancsa nem hagyott nyomot. Pontosan így tanulta az apjától.

Nyolcéves húga, Sophie, aki tőle két méterre lépkedett, nem volt ilyen elővigyázatos. Hangosan zörgött körülötte az aljnövényzet, és úgy lóbálta a sétabotját, mintha szándékosan fel akarná ébreszteni az anyatermészet összes teremtményét, és bosszút állni rajtuk azért, hogy neki ilyen korán kellett kelnie.

– Maradj már csöndben! – szólt rá Tennant.

– Nem maradok – felelte dacosan Sophie. – Ha csöndre vágysz, akkor nem kellett volna felébresztened.

– Anya azt szeretné, ha te is megtanulnál vadászni.

– Azt egy órával később is megtanulhatnék. És miből gondolod egyáltalán, hogy fogtál valamit?

Sophie idegesítően viselkedett, de igaza volt. Tennant az elmúlt évek során egyre jobb csapdákat készített, de nem olyan jókat, mint az apja. Sokszor előfordult, hogy a csalétek eltűnt, eltört a bot, vagy eltűnt a hurok. Tegnap a saját szemével látta, hogy egy nyúl beleugrott az egyik hurokba, de sikerült kiszabadulnia, és a csalétekkel elszaladva maga után húzta a csapdát. Tennant végül elkapta, de majdnem egy órájába telt. Erről nem számolt be a szüleinek, de Sophie tudott róla, mert felkuporodott egy szikla tetejére, és hangosan nevetett azon, hogy a nővére azt az átkozott nyulat üldözi.

Tennant tegnap hat csapdát rakott ki, és a hurkokat ezúttal nem kötélből, hanem drótból készítette.

A lányok a negyedik generációját képviselték a családnak, amely egy önellátó életmódot folytató közösség tagja volt. Háromszáz méterre születtek jelenlegi vadászhelyüktől, és sohasem hagyták el Oregont. Tudták, hogy létezik egy másik világ is, mert sok történetet hallottak róla, de nem vágytak arra, hogy a saját szemükkel lássák. Riggin nagymama gyakran mesélt nekik a kinti világ szörnyűségeiről, a környezetszennyezésről, a kapzsiságról és a pazarlásról, és megígértette velük, hogy sohasem fognak részt venni ebben az erkölcstelenségben. Tennant megesküdött neki, hogy így lesz. Imádta a falujukat, amelynek a múlt héten született kis Lilyvel együtt száznyolcvannyolc lakosa volt, és a húgával ellentétben őt egy cseppet sem érdekelte az a másik világ. Sophie nagyon kíváncsi lett, amikor Kaitlyn és Jeremiah fia, Kruger három hónapra Portlandbe utazott, és mire visszajött, teljesen megváltozott. Tennant többször is rajtakapta a húgát, hogy szemmel tartja Krugert, követi minden lépését, és kérdéseket tesz fel neki. Nyolcéves létére Sophie nagyon kíváncsi volt, és az emberek többsége elhallgatott, amikor megjelent, Kruger azonban látszólag nagyon élvezte, hogy ilyen hálás hallgatóságra talált.

Amikor meghallották a kiáltást, mind a ketten megtorpantak. Olyan volt, mint egy csecsemő sírása, és megzörrent a bokor.

– Hűha! Elkaptál egyet.

A rémült vagy sérült nyulak borzalmas hangokat adtak ki, de egy jól felállított csapdának egyetlen pillanat alatt meg kellett fojtania a vadat, gyorsan, emberségesen és hatékonyan. És ez nem egy haldokló nyúl hangja volt. Ez megpróbált kiszabadulni. Valami rosszul sült el.

Felhangzott még egy kiáltás, azután még egy, de az halkabb volt a másik kettőnél. Tennant mind a hat csapdába új drótot tett.

Sophie arcáról eltűnt az izgatottság, és miközben a kiáltások egyre hangosabbak lettek, meredten bámult elsápadva.

– Hallgattasd el őket! – nyafogta szinte sírva.

Tennant táskájában volt egy kis üveg méhviasz kullancs- és rovarcsípések esetére. Gyorsan elővette, beledugta az ujját, és miután mindkét fülébe tett belőle, már csak tompán hallotta a kiáltozást. Odanyújtotta az üveget a húgának, aki megrázta a fejét, mert túl kényes volt, és gusztustalannak találta, így inkább befogta a fülét.

Tennant visszatette az üveget a táskájába, elővette és kinyitotta a kését.

– Gyerünk!

Sophie azonban makacsul megvetette a lábát, és megrázta a fejét. Mondott is valamit, de Tennant a viasztól nem értette.

Ekkor meghallott egy másik hangot, ami nem az erdőből érkezett, hanem a tudata mélyéről. A sípoló alapzaj egyre erősebb lett, és egyre több fülsértő hang csatlakozott hozzá. Mohó volt, és ocsmány, és Tennant közben nyomást is érzett, mintha megtelt volna vízzel a feje, és nem maradt volna benne elég hely. Hideg verejtékcseppek csorogtak végig a tarkóján, forogni kezdett körülötte a világ, elhomályosult a látása, és úgy érezte, hogy mindjárt elájul.

Amikor a húgára nézett, rájött, hogy a hang nem csak a tudatában létezik. Sophie tekintetéből rémület áradt, és miközben tátott szájjal meredt a fák koronái közül kikandikáló szürke, hajnali égboltra, a fülére szorította a kezét.

A hang fülsiketítő lett, és mintha rengeteg üvöltésből állt volna össze.

Mintha az összes ember, állat és a Föld minden teremtménye egyszerre üvöltött volna a fájdalomtól.

Tennant térdre rogyott, a húga odakuporodott mellé, és abban a pillanatban felbukkantak a bokrok közül a szüleik. Tennant érezte, hogy az apja felemeli, futásnak ered vele Bill McAuliffe falu szélén álló pajtája felé, és futás közben a puska a hátának csapódik. Amikor a pajtához értek, az apja leeresztette egy csapóajtón keresztül a pincébe, azután az anyja lenyújtotta neki Sophie-t. Tennantnek nem sikerült rendesen megfognia a húgát, ezért mind a ketten leestek a lépcsőn, és lezuhantak a döngölt padlóra.

Tennant felnézett, és egy pillanatra még látta a szüleit, mielőtt az apja becsukta a csapóajtót. Mind a ketten sápadtak voltak, a szemük véres, és az arcuk eltorzult a fájdalomtól.

Az a szörnyű hang még erősebb lett.

Ó, istenem! Apa és anya miért nem jött le velünk?