Gallant

Második fejezet

Második fejezet

Olivia kipakolja a zsákmányt a keskeny ágyra.

A kekszet gyorsan megeszi, de a mandarinnal hosszan elbíbelődik, úgy hámozza meg, hogy egyszerre tudja leszedni a héját. A napfényszínű spirál mögött feltárulnak a mosolygó gerezdek. Az egész szobát be fogja tölteni a lopott gyümölcs illata, de őt nem érdekli. A mandarinnak olyan íze van, mint a tavasznak, mint a meztelen lábnak a füves mezőn, mint egy meleg és zöld helynek.

Az ágy a szoba végében helyezkedik el, ezért Olivia evés közben a falnak tud dőlni, ami jó, mert így szemmel tudja tartani az ajtót. És a Clara ágyán ülő halott valamit.

Ez a ghúl más, kisebb a fészerben látottnál. Bütykös a térde és a könyöke, nem pislog, és egyik kezével sután befont haját húzogatja, miközben Oliviát figyeli. Van valami kislányos a mozdulataiban. Abban, ahogy elbiggyeszti a száját, oldalra biccenti a fejét, és szelíden, hangtalanul Olivia fülébe suttog, amikor aludni próbálna. Ilyenkor a szavai alig többek a lány arcát perzselő levegőnél.

Olivia ellenségesen méregeti, amíg szerte nem foszlik.

Ez a ghúlok esetében mindig beválik.

Azt akarják, hogy rájuk nézzenek az emberek, de nem tudják elviselni, ha tényleg látják őket.

Olivia azzal vigasztalja magát, hogy a ghúlok legalább nem tudják megérinteni. Egyszer annyira ingerült lett, hogy rá akart csapni az egyikre, de a keze áthatolt rajta. Még kísérteties hideget sem érzett, semminek sem csapta meg a lehelete. Ettől jobban érezte magát, mert rájött, hogy a ghúlok nem elég valósak, nincsenek jelen eléggé ahhoz, hogy többre legyenek képesek a mosolygásnál, a homlokráncolásnál vagy a duzzogásnál.

Az ajtón túl átalakulnak a hangok.

Olivia hallja, hogy a folyosó végén véget ér a vacsora, hallja a mozgolódást, a karistolást, az igazgatónő botjának koppanását. Az igazgatónő feláll, hogy megtartsa szokásos esti szentbeszédét a tisztaságról vagy talán a jóságról, esetleg a szerénységről. Agatha minden bizonnyal most is inni fogja a szavait, és talán még rá is hímezi őket a párnáira.

A hálóteremben csikorgásként és zörgésként csapódnak le a hangok, és Olivia arra gondol, ez is az Úr kegyelméből van így. Lesepri az ágyáról a morzsákat, a párnája alá dugja a narancssárga héj fényes szalagját, hogy ott ontsa tovább magából az édes illatot, majd a polcán lévő csecsebecsék felé nyújtja a kezét.

Minden ágy mellett van egy polc, és mindenki mást tart rajta. Van, aki babát, amely vagy adományként érkezett az intézetbe, vagy a tulajdonosa maga készítette. Van, aki olyan könyvet, amelyet szeret olvasgatni. Van, aki hímzőkeretre rögzített kézimunkát. Olivia polcán rajzfüzetek sorakoznak egy befőttesüvegnyi rövid, de hegyes ceruza mellett. (A lány ígéretes művész, és bár a Merilance nevelői nem karolják fel a tehetségét, nem is hanyagolják el.) De Olivia ma este nem a rajzfüzetekért nyúl, hanem a polc végén heverő zöld naplóért.

Az anyja naplójáért.

Az anyja örök rejtély maradt, egy körvonallal határolt üres tér, amely eléggé kivehető ahhoz, hogy jelezni tudja a hiányt. Olivia óvatosan a kezébe veszi a naplót, és végigsimítja a borítóját, amely megkopott az évek során. Ez áll legközelebb ahhoz, milyen lenne, ha emlékezne a Merilance előtti életére. Kétéves kora előtt érkezett ebbe a gyászos kősírba maszatos arccal, ruhája szegélyén apró vadvirágokkal. Később elmondták neki, hogy mielőtt megtalálták, valószínűleg órákig a lépcsőn ücsöröghetett, mert nem sírt. Olivia nem emlékszik erre. Semmire sem emlékszik azelőttről. Nem tudja felidézni az anyja hangját, ami pedig az apját illeti, csak azt tudja, hogy soha nem találkozott vele. Az apja meghalt, mielőtt ő megszületett volna, amit az anyja szavaiból következtetett ki.

A napló furcsa iromány.

Olivia minden részletét az emlékezetébe véste a borító zöld árnyalatától az elejére írt elegáns G-n át – éveken át találgatta, mit jelenthet: Georgina, Genevieve, esetleg Gabrielle? – az alatta lévő két vonalig, amelyet nem beleütöttek vagy belekarcoltak, hanem belevájtak, és ezek a tökéletesen párhuzamos rovátkák a borító egyik szélétől a másikig futnak. Olivia pontosan ismeri a furcsa tintavirágokat, amelyek egész oldalakat elfoglalnak, fel tudja idézni az anyja kézírását, a hosszú és máskor csak pár szóból álló bejegyzéseket, amelyek között akad pár érthető, míg a többi repedezett és törött, de mindet valakinek címezték.

Amikor Olivia kicsi volt, azt hitte, neki szól az írás, hogy az anyja ennyi idő elteltével is üzen neki, hogy a kezét nyújtja felé a lapokról.

Ha ezt olvasod, azt jelenti, hogy biztonságban vagyok.

Tegnap este rólad álmodtam.

Emlékszel, amikor…

De végül Olivia rájött, hogy a megszólított személy valaki más: az apja.

És bár az apja soha nem felel, az anyja ugyanúgy ír tovább, mintha lenne kinek. A bejegyzései tele vannak a kapcsolatukat jellemző furcsa, fátyolos kifejezésekkel, kalitkába zárt madarakkal és csillagtalan égboltokkal. Ír a férfi jóságáról, a saját szerelméről és félelmeiről, majd végül Oliviáról. A lányukról.

De az anyja egy idő után kezdi elveszíteni a kapcsolatot a valósággal, árnyakról ír, amelyek ujjként furakodnak át a sötétségen, hangokról, amelyeket magával sodor a szél, és amelyek hazahívják őt. Kecses betűi nem sokkal később bukdácsolni kezdenek, majd levetik magukat a téboly sziklájáról.

Hogy mi volt az a szikla? Az az este, amikor Olivia apja meghalt.

Megbetegedett. Az anyja arról írt, mintha a saját hasa kerekedésével egy időben egyre jobban összezsugorodott volna a szerelme. Pár héttel Olivia születése előtt valamilyen sorvasztó kórság elrabolta őt az élők közül. És amikor meghalt, Olivia anyja teljesen magába roskadt. Összetört. A szavai szaggatottak lettek, az írása szétesett.

Sajnálom hogy szabad akartam lenni sajnálom hogy kinyitottam az ajtót sajnálom hogy nem vagy itt és ők figyelnek ő figyel vissza akar téged kapni de te már nem vagy engem akar de én nem megyek Oliviát akarja de nekem csak ő maradt belőled és belőlem ő a minden ő a minden haza akarok menni

Olivia nem szeret ezeken a lapokon merengeni. Ennek egyrészt az az oka, hogy a szavak egy eszét vesztett nő összefüggéstelen gondolatait tükrözik. Másrészt pedig ilyenkor kénytelen elgondolkozni azon, hogy ez az a fajta téboly-e, amely az ő vérében is ott lappanghat. Vajon ott szunnyad-e benne is, az ébredést várva?

Az írás egy ponton megszakad, tátongó üresség veszi át a helyét, majd a napló vége felé van még egy utolsó bejegyzés. Egy levél, amely nem az élő vagy halott apának szól, hanem neki.

Olivia, Olivia, Olivia, írja az anyja. A név kigombolyodik a lapon, és a lány tekintete végigsuhan a tintafoltos papíron, az összegabalyodott szavakat követi ujjaival. Vonalakkal van áthúzva a magára hagyott szöveg, jelezve, hogy az anya próbálta átküzdeni magát a gondolatai rengetegén.

Valami megvillan Olivia látóterének peremén. A ghúl most közelebb van hozzá, félénken pislog rá Clara párnájának halma fölött. Oldalra biccenti a fejét, mintha hallgatózna, és Olivia is ezt teszi. Hallja, hogy jönnek a többiek. Becsukja a naplót.

Pár másodperccel később kitárul az ajtó, és beözönlenek a lányok a hálóba.

Csicseregve és csilingelve oszlanak szét a szobában. A kisebbek Oliviára pillantanak, és összesúgnak, de amint Olivia visszanéz rájuk, eliszkolnak, akár a bogarak, és az ágyukhoz menekülnek. Az idősebbek rá sem néznek. Úgy tesznek, mintha nem lenne ott, de ő tudja az igazat: félnek tőle. Gondoskodott arról, hogy így legyen.

Tízéves korában kimutatta a foga fehérjét.

Tízéves volt, amikor a folyosón végigmenve valaki más szájából hallotta meg az anyja szavait.

Az álmok okozzák majd a vesztemet. Amikor álmodom, tudom, hogy fel kell ébrednem. De amikor ébren vagyok, folyton az álmokra gondolok.

A hálóteremhez érve Olivia látta, hogy az ezüstszőke hajú Anabelle hetykén ül az ágyán, és pár vihogó lánynak olvas fel a naplóból.

Álmomban mindig elveszítelek. Az ébren töltött időben pedig már elvesztettelek.

A szavak hamisan csengtek Anabelle magas hangján, és Oliviának cseppet sem tetszett, hogy a lány kendőzetlenül mások elé tárja az anyja tébolyultságát. Odament, és megpróbálta visszaszerezni a naplót, de Anabelle arrébb ugrott, és megátalkodottan vigyorgott rá.

– Ha vissza akarod kapni – közölte magasba emelve a naplót –, csak kérned kell.

Olivia torka összeszorult. Kinyílt a szája, de semmilyen hang nem jött ki rajta, csak egy kis levegő, egy dühös lehelet.

Anabelle nevetve nyugtázta a némaságát. Aztán Olivia rávetette magát. Már épp megérintette a naplót, amikor két lány visszarántotta.

– Nem, nem, nem – incselkedett vele Anabelle az ujját rázva. – Kérned kell – ismételte meg közelebb oldalogva. – Nem muszáj kiabálnod.

Anabelle közelebb hajolt hozzá, mintha Olivia képes lett volna suttogni, mintha ajkai meg tudták volna formálni és szabadon tudták volna engedni a kérlek szót, de csak összekoccant a foga.

– Ennek meg mi baja? – kérdezte Lucy fintorogva.

Baj.

A szó hallatán Olivia összeráncolta a homlokát. Az előző évben betört a gyengélkedőre, átlapozta az anatómiai atlaszt, megkereste az emberi szájat és a nyakat ábrázoló rajzokat, mindegyiket lemásolta, majd aznap éjjel felült az ágyában, végigtapogatta a nyakát, és próbálta megkeresni a némasága forrását, próbált rájönni, pontosan mi hiányzik belőle.

– Gyerünk! – ingerelte Anabelle a magasban tartva a naplót.

Amikor Olivia továbbra sem szólalt meg, Anabelle kinyitotta a naplót, amely nem az övé volt, láthatóvá tette a szavakat, amelyeket nem hozzá intéztek, megérintette a papírt, amely nem hozzá tartozott, és elkezdte kitépni a lapokat.

Az a hang, a papír szakadása volt a leghangosabb zaj a világon. Olivia kiszabadította magát a többiek szorításából, Anabelle-re vetette magát, és rákulcsolta az ujjait a nyakára. Anabelle kiabálni próbált, de Olivia addig szorongatta, hogy már semmilyen hang nem jött ki a torkán, és levegőt sem kapott. Aztán megjelentek a nevelőnők, és szétválasztották őket.

Anabelle zokogott, Olivia ellenségesen meredt maga elé, és aznap este mindkettejüknek vacsora nélkül kellett ágyba menni.

– Csak szórakoztunk kicsit – mentegetőzött sértődötten az Oliviát lefogó lány, majd az ágyára rogyott.

Olivia némán és nagy gonddal illesztette vissza a kitépett lapokat az anyja naplójába, és folyamatosan arra gondolt, milyen érzés töltötte el Anabelle nyakát szorongatva. Az anatómiai atlasznak köszönhetően pontosan tudta, hol kell a nyakára tapasztania a kezét.

Most ujjai végigszaladnak a napló szélén. A kitépett lapok kitüremkednek a többi közül. Olivia sötét szeme felvillan, miközben a vacsoráról érkező lányokat nézi.

Ágyát egy vizesárok veszi körbe. Legalábbis így érzi. Egy láthatatlan patak folyik előtte, amelyet senki sem lép át, így a fekhelye kastéllyá, erőddé lényegül.

A kisebbek azt gondolják, el van átkozva.

A nagyobbak vadnak hiszik.

Őt nem érdekli, csak hagyják békén.

Anabelle utolsóként lép a terembe.

Világos szeme Olivia ágyára szegeződik, és egyik kezével megérinti ezüstszőke hajfonatát. Olivia érzi, hogy mosolyra húzódik a szája.

Aznap este, miután a kitépett lapok visszakerültek a könyvbe, miután eloltották a lámpákat és a Merilance lányai álomba merültek, Olivia felkelt az ágyból. Kilopódzott a konyhába, keresett egy üres befőttesüveget, és lement a pincébe, amelynek a levegője valahogy mindig egyszerre dohos és száraz. Egy-két órába telt, mire teljesen meg tudta tölteni az üveget bogarakkal, pókokkal és pár pikkelykével. Kikotort egy marék hamut az igazgatónő kandallójából, hogy a bogarak nyomot tudjanak hagyni, majd visszaosont a hálóterembe, Anabelle feje fölé tartotta az üveget, és kinyitotta.

Az ellensége sikoltozva ébredt fel.

Olivia az ágyáról nézte végig, ahogy Anabelle a lepedőt rángatva a padlóra zuhan. Az összes lány sikoltozni kezdett, mire a nevelőnők is berontottak a terembe. Épp akkor mászott ki Anabelle fonott hajából egy pikkelyke. Nem messze tőle egy ghúl is végignézte a jelenetet, hullámzott a válla a néma kuncogástól, és amikor a zokogó Anabelle-t kivitték a szobából, a ghúl a félig körvonalazott szája elé emelte csontos mutatóujját, mintha megesküdne arra, hogy megőrzi a titkot. De Olivia nem szerette volna titokban tartani a tettét. Azt akarta, hogy Anabelle pontosan tudja, ki a felelős ezért a rémségért. Azt akarta, hogy Anabelle tisztában legyen azzal, ki miatt ébredt sikoltozva.

A reggelinél Anabelle-nek már rövid volt a haja. Egyenesen Oliviára nézett, Olivia pedig visszabámult rá.

Rajta! – gondolta farkasszemet nézve a másik lánnyal. Mondj valamit!

Anabelle semmit sem mondott.

És soha többet nem nyúlt a naplóhoz.

Az azóta eltelt években Anabelle ezüstszőke haja már rég visszanőtt, de még így is minden egyes alkalommal megérinti, amikor meglátja Oliviát. Ugyanaz a késztetés lesz úrrá rajta, mint azokon, akik a misén keresztet vetnek vagy letérdepelnek.

Olivia ilyenkor mindig elmosolyodik.

– Ágyba! – parancsol rájuk egy nevelőnő, mindegy is, melyik.

Nem sokkal később kihunynak a fények, és a szobára rezzenéstelen csend telepedik. Olivia bemászik a szúrós takaró alá, összekucorodik, hátát a falhoz nyomja, a mellkasához öleli a naplót, és becsukja a szemét, hogy ne lássa a ghúlt, a többi lányt és a Merilance világát.Olivia, Olivia, Olivia

A hajadba suttogom a nevet, hogy emlékezz rá, fogsz rá emlékezni?

Nem tudom, nem tudok Azt mondják, az elengedésbe szeretet vegyül, de én csak veszteséget érzek. A szívem hamuvá porladt, és tudtad, hogy a hamu mindaddig megőrzi formáját, amíg hozzá nem érnek Nem akarlak elhagyni, de már nem bízom magamban, nincs idő, nincs idő, nincs idő arra, hogy

Sajnálom, de nem tudom, mit tehetnék Olivia, Olivia, Olivia. Ne feledd: az árnyak nem tudnak megérinteni nem valóságosak, az álmok csak álmok nem árthatnak neked, és mindaddig biztonságban leszel, amíg távol maradsz Gallanttól