Chapter 3
255 Words
A ház ura a kertben lévő fal mellett áll.
A fal egy komor kővonulat, közepén egy zárt vaskapuval. A kapu és a kő között keskeny rés húzódik, és ha megfelelő irányból lengedez a szellő, a nyár édes sárgadinnyeillatát és a nap távoli melegét hozza magával.
Ma este szélcsend van.
A hold sem látszik, a ház ura mégis a fényében fürdik. A fény megtörik kopott felöltője szegélyén, csillog a bőrének feszülő csontokon.
A férfi végigsimítja a falat, repedéseket keres. Érintése nyomán konok borostyánindák serkennek ki a falból, akár a tapogató ujjak, és minden résbe befurakszanak. A közelben kilazul és a földre esik egy kis kődarab, látni engedve valaki más éjszakájának vékony szeletét. A tettes, egy mezei egér átkecmereg a résen, lefut a falon, átiszkol a földet taposó csizmán. A ház ura egy kígyó kecsességét meghazudtolva fél kézzel elkapja.
A repedés felé fordítja a fejét. Tejfehér szeme a másik oldalra szegeződik. A másik kertre. A másik házra.
Az egér vergődik a kezében, de ő egyre erősebben szorítja.
– Csitt! – teremti le az üres szobák kongását idéző hangján.
A másik oldal neszeit, a madarak bársonyos csicsergését, a buja levelek között fújdogáló szelet füleli, és azt is hallja, hogy valahol a távolban egy alvó esedezik álmában.
Elmosolyodik, felveszi a földről a kilazult kődarabot, majd visszailleszti a falba, hogy ott várakozzon tovább, akár egy titok.
Ujjai szorításában már nem fészkelődik az egér.
Amikor kinyitja tenyerét, hamu, üszök és a magvaknál alig nagyobb fehér fogak vannak benne.
A meddő talajra szórja az egészet, és azon tűnődik, mi fog kinőni belőle.
- Writer
