Gallant

Chapter 7

Oliviát élve eltemették.

Legalábbis így érzi. A rettentően fülledt konyhát kőfalak határolják, és az épület bélrendszerében található, ahol a levegő a fazekakból kiáramló gőzzel telítődik. Amikor Olivia kénytelen itt robotolni, mindig az a benyomása támad, mintha egy sírboltban lenne. Ezt sem bánná annyira, ha nem lenne társasága.

Lent, a konyhában nincsenek ghúlok, más lányok viszont mindig akadnak. Csevegnek és fecsegnek, zajjal töltik meg a helyiséget csak azért, mert megtehetik. Az egyik egy hercegről és egy palotáról mesél. A másik a görcsölő hasa miatt nyavalyog, a harmadik a konyhapulton ül, és a lábát lóbálja, mintha semmi dolga nem lenne.

Olivia próbálja figyelmen kívül hagyni őket, és inkább a burgonyával teli tállal foglalatoskodik, tenyerében tompán fénylik a hámozókés. Munka közben a kezét tanulmányozza, amelyet csontosnak, csúfnak, de erősnek lát. Bár a keze tud beszélni, az iskolából csak páran hajlandók odafigyelni arra, amit mondani akar. A keze tud írni, rajzolni, és tökéletesen egyenes vonalban hímezni. A keze magabiztosan hámozza a burgonya héját.

Van egy kis sebhely a mutató- és a hüvelykujja között, de az a dolog már régen történt, és az ő hibája volt. Amikor a többi lány megsérül, mind kiad valamilyen hangot. Némelyik élesen felkiált, a másik hosszasan jajveszékel. Amikor Lucy egyszer megpróbált egyik ágyról átugrani a másikra, de nem sikerült neki, és eltörte a lábát, valósággal üvöltözött. És egy alkalommal Olivia szinte szórakozottan elmerengett azon, hogy a hangja nem valamilyen láthatatlan határ másik oldalán lakozik-e, és hogy a fájdalom elő tudná-e csalogatni.

A kés éles volt. A vágás mély. A belőle kiömlő vér ráfolyt a konyhapultra. Olivia karjában és tüdejében felsikoltott a forró fájdalom, de egy kis lihegésen kívül semmi sem hagyta el a száját, az is inkább űr, semmint hang volt.

Amikor Clara meglátta a vért, magas hangon, undorodva felvisított, Amelia pedig odahívta a nevelőnőket, akik természetesen azt hitték, baleset történt. Esetlennek bélyegezték Oliviát, ejnyéztek, cöcögtek, a többi lány pedig pusmogott. Úgy tűnt, mindenkiből özönlenek a hangok. Oliviát kivéve.

Ő is fel akart kiáltani, de nem fájdalmában, hanem kétségbeesésében és ingerültségében, amiért annyi zaj gyülemlett fel benne, mégsem tudta kiengedni. Jobb híján belerúgott pár fazékba, hogy legalább azokat hallja csörömpölni.

A konyha túlsó végében már a szerelemről beszélnek a lányok.

Úgy suttognak, mintha valamilyen titkot vagy lopott édességet tartogatnának a tenyerükben vagy a szájukban. Mintha csak a szerelem hiányozna az életükből. Mintha átkot szórtak volna rájuk, és csak a szerelem szabadíthatná fel őket. Olivia ennek semmi értelmét nem látja: a szerelem sem a betegségtől, sem a haláltól nem mentette meg az apját. Mint ahogy az anyját sem a tébolytól és a veszteségtől.

A lányok a szerelem szót használják, de azt a vágyat értik alatta, hogy az intézmény falain kívül legyen rájuk szükség. Arra várnak, hogy az intézet mellett ténfergő fiúk egyike megmentse őket, és a kinti világban folytatódjon az életük.

Olivia a szemét forgatva hallgatja a csecsebecsékről, ígéretekről, jövőbeli tervekről szóló beszámolókat.

– Hogyan is érthetnéd, miről beszélünk? – vicsorog rá Rebecca, amikor elkapja a pillantását. Karcsú lány, a szeme túl kicsi és túlságosan közel ülő. Olivia már többször is megörökítette menyétként. – Kinek kellenél?

Rebecca nem tud arról a fiúról, akivel Olivia tavasszal találkozott, amikor épp kijött a fészerből. Egymásra néztek, és a fiú elmosolyodott.

– Van kedved beszélgetni? – érdeklődött.

Erre Olivia összeráncolta a homlokát, és visszavonult az intézetbe. De másnap megint ott volt a fiú, egy sárga virággal a kezében.

– Neked – mondta.

Olivia jobban vágyott a virágra, mint a fiú figyelmére, de még ekkor is húzódozott. Közelről olyan volt a haja, mint a fénylő réz. Közelről koromszagot árasztott. Közelről Olivia szemügyre vehette a szempilláit és a száját, akár az alanyát tanulmányozó művész.

Amikor a fiú megcsókolta, Olivia azt hitte, ugyanazt fogja érezni, amit az anyja az apja iránt, amikor megismerkedtek egymással, amikor a szikra lángra kapott és felemésztette az egész világukat. De csak a fiú kezét érezte a derekán. A száját a száján. Kongó bánatot.

– Akarod? – kérdezte a fiú, és kezével a bordáit cirógatta.

Olivia akarta akarni és érezni, amit a többi lány.

De erre nem került sor. Ezt leszámítva nagyon sok minden mást akar. Akar egy olyan ágyat, amelyik nem nyikorog. Egy szobát Anabelle-ek, nevelőnők és ghúlok nélkül. Egy ablakot, mögötte füves mezőt és olyan levegőt, aminek nincs koromíze. Akar egy apát, aki nem hal meg, és egy anyát, aki nem hagyja el, és egy jövőt a Merilance falain túl.

Ezt mind akarja, és már elég régóta az intézetben van ahhoz, hogy tudja, nem számít, ő mit akar – csak úgy juthat ki innen, ha valaki más pont őt akarja.

Ezt már régebben is tudta, mégis eltolta magától a fiút.

És amikor Olivia legközelebb látta őt az udvaron, a fiú már Mary felé hajolt. A csinos, pöttömnyi lány kuncogott, és a fiú fülébe suttogott. Olivia várta, hogy elöntse a forró irigység, de csak a megkönnyebbülés hűs hulláma csapott át rajta.

Végez a hámozással, és alaposan szemügyre veszi a kis kést. A kézfején egyensúlyoz vele, majd óvatosan feldobja a levegőbe, és elkapja a markolatát. Halványan, magában elmosolyodik.

– Ez háborodott – motyogja Rebecca.

Olivia felpillant, farkasszemet néz vele, és úgy lóbálja a kést, mintha a mutatóujja lenne. Rebecca ellenszenvesen mered rá, majd a többiek felé fordul, mintha Olivia csak egy ghúl lenne, akit figyelmen kívül kell hagyni.

Legalább már nem beszélnek többet a fiúkról. Most az álmok vannak soron.

– A tengerparton voltam.

– Soha nem is láttad a tengert.

– És?

Olivia a kezébe vesz egy másik burgonyát, és a keményítőben gazdag héja alá csúsztatja a kést. Már majdnem végzett a munkával, de lelassít, hogy hallja a többiek fecsegését.

– Akkor honnan tudod, hogy a tengernél voltál és nem egy tónál?

– Sirályokat is láttam. Meg sziklákat. És egyébként sem kell ismerned egy helyet ahhoz, hogy álmodj róla.

– Dehogynem…

Olivia négyfelé vágja, majd a fazékba dobja a gumót.

A lányok úgy beszélnek az álmokról, mintha kézzelfoghatók lennének, mintha össze lehetne őket téveszteni a valósággal. Teljes történetek lenyomatával, az emlékezetükbe égett képekkel ébrednek.

Olivia anyja is beszélt az álmokról, de az ő álmai kegyetlenségekkel teltek meg, hemzsegtek a halott szeretőktől és a karmolászó árnyaktól, és a karmok elég élesek voltak ahhoz, hogy Olivia anyja szükségét érezze figyelmeztetni a lányát arra, hogy nem valósak.

De a figyelmeztetés hiábavalónak bizonyult.

Olivia még soha semmit nem álmodott.

Természetesen el szokott képzelni dolgokat, maga elé vetít más életeket, és úgy tesz, mintha valaki más lenne – egy lány nagy családdal, előkelő házzal, napfényben fürdő kerttel, hasonló hívságokkal –, de a tizennégy éve alatt egyszer sem látott álmot. Az álom, amikor eljön, egy sötét alagút, egy fekete szemfedél. Néha, pontosan azután, hogy felébred, érzi, hogy pókhálóhoz hasonló szálak tapadnak a bőréhez. Nem tudja pontosan szavakba önteni ezt a különleges érzést, mintha egy kép bukdácsolna, majd gyűrűzne tova a gondolatai felszínén. Aztán már ott sincs.

– Olivia.

A név belehasít a levegőbe. Olivia összerezzen, erősebben markolja a kést, de csak a beesett arcú nevelőnő, Jessamine az, aki elbiggyesztett szájjal áll az ajtóban, mintha citromot szopogatna. Begörbíti az ujját, mire Olivia elindul felé.

A lányok feje oldalra fordul. Szemük követi a kifelé tartó Oliviát.

– Most meg mit csinált? – suttogják.

Oliviának fogalma sincs. Talán rájöttek arra, hogy fel tudja törni a zárakat, hogy ellopta az ínyencségeket Agatha fiókjából, vagy hogy elrejtette a rajztábláját a pincében.

Kissé remegve halad felfelé a lépcsőn, a fülledt konyhát maga mögött hagyva a hideg folyosók felé veszi az irányt. Összeszorul a szíve, amikor meglátja az igazgatónő ajtaját. Soha nem jó jel, amikor ide rendelik.

Jessamine bekopog, mire egy hang felel a túloldalról.

– Tessék!

Olivia összeszorítja az állkapcsát, és összekoccannak a fogai, amikor átlépi a küszöböt.

A szoba szűkös. Falai mentén könyvek sorakoznak, ami barátságos hatást keltene, ha varázslókról, kalózokról vagy tolvajokról szólnának. Ám a vastag gerinceken olyan címek olvashatók, mint az Etikett hölgyeknek vagy A zarándok útja. Egy egész polcot megtöltenek az enciklopédiák, amelyeket Olivia tudomása szerint csak a helyes testtartás gyakorlása során szoktak használni.

– Miss Prior – szólal meg a sötét faasztal mögött ülő csontos alak.

A Merilance igazgatónője idős. Mindig is az volt. A már egyébként is ráncos arcán megjelenő pár új vonalon kívül semmit sem változott azóta, hogy Olivia itt él. Nem esik előre a válla, világos szeme soha nem pislog, és amikor megszólal, a hangja vékony és határozott, akár egy lovaglópálca.

– Ülj le!

Két szék van a szobában. Egy csenevész fából készült darab a fal mellett, és egy kifakult, zöld színű jószág az asztal előtt. A fal melletti szék már foglalt. Egy vézna kis ghúl ül benne előregörnyedve. Lábát előre-hátra himbálja, mert nem ér le a padlóig. Olivia a félig formát öltő lányra néz, és azon tűnődik, mégis ki kísértené ezt a szobát, amikor annyi más helyiség van még a Merilance-ben.

Az igazgatónő megköszörüli a torkát. Hangja csontos kézként csíp bele Olivia állába.

A ghúl beleolvad a fába, Olivia pedig erőt vesz magán, előrébb lép, és helyet foglal a kopott, zöld széken, amelyből porfelleg száll fel. Üres tekintettel mered az öreg nőre, abban reménykedik, hogy bárgyúnak tudja tettetni magát, de sajnos a Merilance igazgatónője soha nem volt elég udvarias ahhoz, hogy alábecsülje őt, és ostobaságnak nézze a némaságát vagy az érdektelenségét. Az öreg nő kék tekintetének kereszttüzében Olivia feltárulkozva és meztelennek érzi magát.

– Már elég régóta velünk vagy – kezdi az igazgatónő, mintha Olivia nem tudná. Mintha nem tartaná számon az évek múlását, akár egy rab a börtönben. – Gyerekkorod óta vigyázunk rád. Gondoztunk, miközben ifjú hölggyé fejlődtél.

Gondoztunk. Fejlődtél. Mintha Olivia egy cserepes növény lenne. A lány az idős nő asztalán lévő porlepte selyemrózsákra mered, amelyek színét kiszívta az ablakon beáramló fény. Próbálja felidézni, látta-e őket valaha más színben játszani, mint a kopott szürke. Aztán az igazgatónő rémes dologra vetemedik.

Elmosolyodik.

Egyik évben felbukkant egy macska a Merilance-ben. Az elvadult kis teremtmény a kerti fészerben vert tanyát, egerekre vadászott. A bádogtetőn heverészett teli hassal, a farkát csóválva, és a szája visszafogott, de pökhendi vigyorra húzódott. Az igazgatónő arckifejezése most pont ilyen.

– És az itt töltött időd most véget ér.

Olivia egész teste megmerevedik. Tudja, mi történik a Merilance-t elhagyó lányokkal: egy dologházban sorvadnak el, vagy áldozati bárányként egy középkorú férfinak ajándékozzák őket, vagy valaki más házának bélrendszerébe temetkeznek.

– Nincs sok lehetőségük, tudod, a hozzád hasonló… állapotú lányoknak.

Olivia lehámozza a szavak héját. Az igazgatónő arra gondol, hogy nem számíthat jó kilátásokra egy indulatos és néma árva lány. Azt mondták neki, jó feleség válna belőle, ha nem lenne olyan kiegyensúlyozatlan. Szolgálólányként jól megállná a helyét, ha el lehetne tekinteni attól a ténytől, hogy sokan valamilyen nagyobb betegség jeleként tekintenek a némaságra, vagy legalábbis idegesítőnek találják. Mire számíthat még Olivia ezenkívül? Semmi jóra. Gondolatban számba veszi az intézet folyosóit, megtervezi a szökési útvonalát. Még van idő kifosztani a nevelőnők szekrényeit, még van idő a városba menekülni, keresni egy másik lehetőséget. De a nevelőnő megkocogtatja csontos ujját az asztalon, és visszarántja a szobába.

– Szerencsére úgy tűnik – folytatja, miközben kinyit egy fiókot –, ez a gond megoldódott.

Ezzel elővesz egy borítékot, és még át sem adja, Olivia látja, hogy a címzés neki szól. Az ő neve kacskaringózik különleges kézírással a borítékon. A betűk ferdén esnek a papírra, akár az esőcseppek.

Olivia Prior

A boríték felső éle szakadt, már kinyitották, tartalmát kivették, majd visszatették a helyére. Olivia egy röpke pillanatig méltatlankodik a magánélete megsértése miatt, de az ingerültség helyét hamar átveszi a kíváncsiság. Az igazgatónő átnyújtja neki a borítékot, ő pedig kiveszi belőle a levelet, amit ugyanaz a furcsa kéz írt, mint a címzést.

– Drága unokahúgom! – áll az első sorban.

Bevallom, nem tudom, hol vagy.

Az ország minden szegletébe elküldtem ezeket a leveleket. Hátha ez lesz az, amelyik rád talál.

Elmondom, mit tudok. Amikor megszülettél, édesanyád nem volt jól. Veszélyt látva mindenben, elmenekült tőlünk, és téged is magával vitt. Attól tartok, már meghalt, és csak remélni tudom, hogy te még életben vagy. Biztos azt hiszed, mindenki elhagyott, de ez nincs így. Egy pillanatig sem volt így.

Akarunk téged. Szükségünk van rád. Hozzánk tartozol.

Térj haza, drága unokahúgom, itt az otthonod!

Már alig várjuk, hogy köztünk légy.

nagybátyád, Arthur Prior

Olivia újra és újra elolvassa a levelet, közben cikáznak a gondolatai.

Unokahúg. Nagybácsi. Otthon. Észre sem veszi, milyen erősen szorongatja a levelet, holott már össze is gyűrte.

– Rád mosolygott a szerencse, Olivia – állapítja meg az igazgatónő.

Olivia továbbra sem tudja levenni a szemét a levélről. Megfordítja a borítékot, és egy címet talál a hátoldalán. A szavak és betűk jelentés nélkül kavarognak a fejében, csak a legfelső szót ismeri fel.

Gallant.

Mintha a bordái a szívét szorongatnák.

Végigsimítja hüvelykujját a szón, amely ugyanaz, amelyikkel az anyja naplója véget ért. Eddig nem tudott rájönni, mit jelent. Egyszer, még régen, fellapozta az egyik nevelőnő vaskos szótárát, és akkor kiderült számára, hogy ezt a francia eredetű szót azokra használják, akik embert próbáló időben is bátran tudnak viselkedni, akkor is, amikor minden összeesküszik ellenük. De az anyja – és saját maga – számára ez nem egy jelző. Hanem egy hely. Az otthon. A szó magas hullámokat vet a lány feje fölött, és kibillenti az egyensúlyából. Olivia kissé szédeleg, mintha elkapott volna valamilyen betegséget.

Térj haza! – áll a levélben.

Biztonságban leszel, amíg távol maradsz Gallanttól – figyelmeztette az anyja.

De a nagybátyja azt írta: édesanyád nem volt jól. Ez mindig is világosan kitűnt a naplóból, de Olivia anyjának utolsó szavai egyértelműek voltak, biztos nem ok nélkül…

Az igazgatónő megköszörüli a torkát.

– A legjobb, ha most rögtön összepakolsz – tanácsolja, és az ajtó felé int. – Hosszú az út, és nemsokára itt az autó.