Visszajöttél értem! Harcolj értem!

Második fejezet

második fejezet– Minek vetünk véget? – kérdezem Cole-t, és az egekbe szökik a pulzusom. – Tudod mit? Nem is érdekel. Én már öt hete kiszálltam ebből az egész szarságból. Ez azt jelenti, hogy részemről vége. Ennyi.

A kijárat felé rohanok. Talán áll kint egy autó, vagy van egy szomszéd, aki segít. Bár az is lehet, hogy rossz a feltételezésem. A lényeg, hogy ki kell jutnom innen, de gyorsan.

Amikor az ajtóhoz érek, látom, hogy zárva.

– Engedjetek ki! – ordítom, és eszeveszetten rángatom a kilincset. – Nem tarthattok itt!

Meg sem szólalnak, ezzel végképp felhúznak. Szembefordulok velük.

– Túszként tartotok fogva? – kérdezem Trace-t, aki zavaróan nyugodt képet vág.

– Nem raboltunk el – válaszolja Cole, és felkel a kanapéról. – Nem tartunk itt.

– Hazudsz, Cole. – Elengedem az ajtót, és feléjük rontok. – Egyikőtök valami szert adott nekem, és idehozott. Vagy mindketten? Ismét együtt dolgoztok?

Trace Cole-ra néz. Egyikük sem szól.

Két másodperce még pisztollyal akarták rendezni a nézeteltérésüket. Gyanítom, hogy bármi legyen is a megállapodásuk tárgya, semmi jó nem sül ki belőle.

A válluk fölött az udvarra nyíló ajtóra nézek. Az is kódolva. Megkerülöm a konyhapultot, és próbálok más kijáratot keresni.

– Mi volt a nézeteltérésetek oka?

– Rosszul döntöttél – válaszolja Trace, aztán összekulcsolja a kezét a háta mögött és tisztes távolból követ. – Nevezetesen, hogy átutazod a fél világot.

– Ez volt a legokosabb döntés, amit hoztam, mióta veled találkoztam. – Kinyitom a konyha ajtaját, de csak egy kamrát találok mögötte. A fenébe. – Hol a garázs?

A konyha falára szerelt nyitott szekrény tele van tányérokkal és evőeszközökkel. A burkolat világos, letisztult. Olyan, mintha az innen nyíló panorámához tervezték volna.

A beépített hűtő mögött is található egy ajtó, melynek fakerete olyan, mint a szekrényé. Fogadok, hogy az vezet a garázshoz.

– Elmehetsz, ha akarsz – szól Cole a konyhapult mögül, aztán elindul felém. – De csak azután, hogy elmesélek néhány dolgot, és megkapod a büntetésed.

– Büntetésem? Ugye csak viccelsz?

Trace megáll előttem, így megakadályozva, hogy a garázsba jussak. Szemét hol Cole-ra, hol az asztalon heverő pisztolyra szegezi.

– Nem tudtunk megegyezni, hogy melyikünk adja a büntetést.

– Ez volt a nézeteltérésetek oka? – a hajamba túrok és felemelem a hangom. – Te akartál megbüntetni, ezért fegyvert fogtál Cole-ra?

– Én akarok lenni az egyetlen, aki kezet emel rád. Mindörökké.

– Idióta.

Próbálom megkerülni, de ugyanúgy mozdul, ahogy én, végül sikerül a konyhapult mögé szorítania. Cole felé fordulok, aki közben elbarikádozta a másik oldalt. Ha kell, utat rágok magamnak.

– Elég volt. Egy szót se többet. Nincs bünte…

– Kiraktál a házunkból – mondja Cole és közelebb jön. Minden lépése Trace felé kényszerít. – Hetek óta nem beszéltem veled és nem értem hozzád. Ez így nem járja. Olyan vörös lesz a hátsód, hogy napokig nem fogsz tudni ráülni.

– Megcsaltál! – rázkódik a vállam, ahogy kitör belőlem a sírás. – Vártam rád, meggyászoltam a halálodat, miközben te egy másik nővel keféltél!

– Hallod ezt? – kérdezi Cole Trace-t, és felém mutat. – Ez is azt bizonyítja, amit mondtam. Nyertem.

Trace orrcimpája kitágul. Nagyot sóhajt, aztán bólint.

– Jó.

Mi a fene történt? Kifésülöm a hajtincseket az arcomból, de a látásomat elhomályosítják a könnyek.

– Mégis mit nyertél?

– Én foglak megbüntetni – válaszolja Cole diadalittasan. – Te pedig minden percét imádni fogod.

– Nem, Cole. Majd kivered a farkad, vagy dildót dugatsz a hátsódba, de hozzám egy ujjal sem nyúlsz, az biztos.

– Ennyi – jelenti ki Trace a sarokban.

– Ez meg mi a frászt jelent? – kérdezem dühösen, és letörlöm a könnyeimet.

– Az elmúlt hónapokban kicsit lejjebb adtál a vérmérsékletedből. Reméltem, hogy… az akcióterv majd visszahozza a tüzes mivoltodat.

– Akcióterv alatt azt érted, hogy kiüttök és a semmi közepére hoztok?

– Igen – válaszolja Trace, és oldalra hajtja a fejét.

– Takarodj az utamból!

– Danni!

– Méltóságteljesen szeretnék távozni. Engedjetek el.

– Nem kell méltóságteljesen távoznod. Főképp, ha van okod harcolni – mondja Cole, és közelebb hajol. Érzem a leheletét a nyakamon.

– Mégis miért harcoljak? Nem látjátok, milyen reménytelen ez az egész?

A szekrénynek támasztom a hátam, és érzem, hogy egyre kevesebb a mozgásterem. – Bonyolult, szerencsétlen, tragikus szerelem a miénk. Én ezért nem harcolok.

– De igen – jelenti ki Trace, és arrébb lép. Ezzel utat nyit a meneküléshez.

Az ajtó felé rohanok, és ahogy kinyitom, megtalálom a garázst, melyben három jármű parkol.

Cole motorja, egy terepjáró és egy fekete Range Rover. Becsukom az ajtót, és otthagyom a két férfit a konyhában. A kocsikulcsot keresem. Semmi. A terepjáró lenne az egyetlen, amivel vissza tudnék menni, de zárva minden ajtaja.

Basszus.

Lehet, hogy van még pár autó a közelben? Megnyomom a garázsnyitó gombot. Meglep, hogy Cole és Trace nem követnek. Gyanús. Ha lenne esélyem a menekülésre, biztos megakadályoznák. Ettől még kirohanok a garázsból.

A félkör alakú parkoló teljesen üres. Leengedem a vállam és reszketek a hidegben. Se kabátom, se telefonom. A magas sarkú csizmám szexi, de egy mérföldet sem tudnék benne gyalogolni.

Végigmegyek az aszfaltozott úton, aztán megállok a földútnál, ami az erdőbe vezet. Ez a ház a semmi közepén fekszik. Nincs másik. Közel-távol semmi forgalom. Teljesen elszigetelt.

A kopár, szürke fák egyre szürkébbnek tűnnek, ahogy kezd besötétedni. Az egyetlen lehetőségem, hogy visszamegyek, de képtelen vagyok megmozdulni.

Idekint minden olyan békés. Nyugodt. A mókusok és a madarak hangját leszámítva csendes. Élettelen. Nincsenek drámák és trükközések.

A macskaköves út körbeveszi a házat, ahogy az apró fények is. Követem a fényeket, és azt kívánom, bárcsak nálam lenne a kabátom, mert lassan megfagyok melegítőfelsőben.

Csobogó patakok és számtalan ösvény várja, hogy felfedezzem. A legtöbb az erdőbe visz, de jó néhány vezet a házhoz is.

A főúton maradok, ami a hátsó terasz felé vezet. Ahogy benézek a hatalmas ablakon, látom a nappalit és a konyhát. Trace-t és Cole-t viszont nem. Gondolom, rejtett kamerán keresztül figyelnek a szemétládák.

Átmegyek a hídon, ami a fákkal övezett part felé visz. Messziről látszik, milyen nyugodt most a víz. Jó néhány csónak fénye látszik a távolban, és a hangjukat is hallani. Csakhogy nem erre tartanak.

Fémrács választ el a kikötőtől. Már megint egy kódolt zár. Amikor megfogom a kilincset, rezgő hangot hallok, és kinyílik a rács. A házra nézek. Vajon ők irányítják a működését?

Lámpák világítanak, ahogy elindulok a csónakok felé. Elhaladok egy halászcsónak és jó néhány jet ski előtt. Mind lelakatolva. Ha találnék is elköthető csónakot, mégis hova mennék január közepén? Holtszezon van, ezért rajtunk kívül aligha jön ide bárki.

Elmegyek a kikötő végébe, és találok néhány fapadot, melyek a vízre néznek. Leülök az egyikre, és szorosan átölelem magam, hogy ne fázzak olyan nagyon.

A víz úgy néz ki közelről, mint egy hatalmas, fekete szurok, melyen visszatükröződik a fák árnyéka. Fogadok, hogy melegebb hónapokban csodás ez a táj.

A vállam fölött ismét a házra nézek. Minden szobából rálátni a partra, mégis olyan sivár, mert egymagában áll. A kőből és kovácsoltvasból készült teraszon diszkrét világítás. Látni a szép, míves oszlopokat, melyeket jó eséllyel egyedileg terveztek. Saját part, kikötő, hat csónak, de nincs egyetlen szomszéd sem. Valóságos remeteparadicsom.

Ha ez Trace birtoka, miért nem tudtam róla? Lehet, hogy valamelyik barátjáé? Vissza kéne mennem, hogy megkérdezzem. Cole azt mondta, hogy elmehetek, miután mindent megbeszéltünk, és megkaptam a büntetésemet.

Forrni kezd a vérem, amikor elképzelem, ahogy Cole elfenekel. Lehunyom a szemem, és rémiszt a gondolat, hogy még mindig ekkora hatással van rám. Túl sok hatalmuk van fölöttem. Vágyom rájuk, annak ellenére, hogy átvertek és elárultak.

Ezért nem lehetek a közelükben. Már magamban sem bízom.

Nem bízom a szívemben.

Az ösztöneim ellen cselekedtem, amikor elhagytam őket. Nagyon fájt. És pont emiatt félek. Még mindig megemelkedik a pulzusom, hevesebben dobog a szívem és felkavar, ha látom őket. Mással ez nem történne így.

Az életem kezdete és vége ez a két fickó. Fizikailag talán túlléphetnék rajtuk, de nem verhetem át magam. Soha nem lennék igazán valaki másé.

Igaz ugyan, hogy megszakítottam az ördögi kört, amiben voltunk, mégis szeretem őket. Mindkettőjükkel csodás pillanatokat éltem át, de mindent átitattak a hazugságok, a be nem tartott ígéretek és a bizalmatlanság.

Én éppúgy hibás vagyok, mint ők. Szenvedtek a döntésképtelenségem miatt. Érzelmileg a markomban tartottam őket. Az én szabályaim szerint játszottak, csak hogy elnyerjék a kegyeimet.

A gyenge, naiv és önző hozzáállásom semmit nem oldott meg. Féltékeny voltam, és mohó.

Mit tegyek? Hallgassam meg őket annak ellenére, hogy jó eséllyel megint hazudnak? Vagy tartsam magam távol, amennyire lehet, és minél hamarabb utazzak vissza St. Louisba?

Közben koromfekete lett az ég és egyre hűvösebb az idő. A kézfejemre húzom a felsőm ujját, és várok. Nem telik el sok idő, és megjelennek.

Pont, ahogy hittem. Pár perc múlva lépteket hallok a kikötőben. De csak egy pár cipő kopogása töri meg a csendet. Biztosan Trace, mert nála volt pisztoly.

Nem fordulok meg, amikor a látogatóm megáll mögöttem és egy takarót terít a vállamra.

– Köszönöm – bebugyolálom magam, és magamba szívom az anyag férfias illatát.

Erős, masszív lábat látok a szemem sarkából. Kőkemény combizom rejlik a farmer alatt, mely bakancsban végződik.

Cole.

Leül mellém a padra, a súlya alatt pedig megreccsen a fa.

– Elcsented Trace pisztolyát? – kérdezem, miközben a vizet figyelem, nehogy véletlenül elcsábuljak Cole tekintetétől.

– Nem. – Kinyújtja a lábát és hátradől. – Tudja, hogy négyszemközt kell beszélnem veled.

Gyanítom, azért jött, hogy bocsánatot kérjen a történtekért.

– Hol vagyunk? Dél-Missouriban?

– Igen. Stone megyében. Az a… – mutat a tó felé.

– A Table Rock tó. Ismerem a környéket. Amikor gyerek voltam, sokat nyaraltunk ezen a vidéken.

Folyamatosan érzem Cole testének melegét, ezért egy kicsit arrébb húzódom.

– Kié a ház?

– Az enyém.

– Tessék? Mégis honnan volt rá pénzed? – kérdezem döbbenten. Aztán elfog a kíváncsiság, és tovább faggatom. – A kormányzatnak végzett munkád gyümölcse?

– Nem. A saját tehetségem eredménye.

– Nem értem. Minimálbérért dolgoztál, amikor biztonsági őr voltál. Azt hittem, szükséged van a pénzre.

– Rosszul hitted.

– Soha nem helyesbítettél.

Állkapcsa megfeszül.

– Volt néhány mellékállásom az évek során, és máshonnan is sikerült pénzt gyűjtenem.

– Hogyhogy máshonnan? Vagy ez is titok?

– Nincs több titok.

Előrehajol, a térdére könyököl, aztán a tavat bámulja, mintha így akarná összeszedni a gondolatait.

Ahogy kifújja a levegőt, látszik a lehelete. Fekete bőrkabátja nyitva. Nem fázik?

Olthatatlan vágyat érzek, hogy megosszam vele a takarót, de nem mozdulok. Megcsalt. Ha most újra megérinteném és megérezném az illatát, azzal csak feltépném a sebeimet.

Hiányzik. A francba. Szeretem, bár tudom, hogy reményvesztett ügy. Itt van egy karnyújtásnyira, mégsem osztozunk máson, csak a feszült csenden.

Öt hét keserűsége lassan feltör belőlem.

– Mikor feküdtél le vele?

Olyan gyorsan mozdul, hogy kis híján megáll a szívverésem. Egy szempillantás alatt letérdel, és kezét a csípőm két oldalára teszi.

– Te mondd meg! – néz rám üveges tekintettel. – Nézz rám, és mondd meg, mikor keféltem azzal a nővel!

– Nem tudom! Meg akartam tudni Trace lakásában. Megkérdeztem, akkor történt-e, amikor már együtt voltunk, de te… te csak bámultál rám. Ahogy most is.

– Mert tudod a választ! – Ököllel úgy a padra csap, hogy visszhangzik tőle a part. – Nézz rám! Nézz rám, Danni, és hallgass a szívedre! Komolyan elhiszed, hogy megcsalnálak?

Látom a szemében a fájdalmat. Ahogy elnézem az arcát, úgy tűnik, mintha az elmúlt hetek őt is alaposan kikészítették volna. Tekintetéből árad a csalódottság. Alaposan végigmérem az arcát. Hiába a sok ránc és a szeme alatt éktelenkedő sötét karikák, bűntudatnak és megbánásnak nyomát sem látom. Csak… összetörtnek tűnik.

Felcsillan némi remény, de aztán elszégyellem magam. Úgy néz rám, mintha ő lenne az, akit megcsaltak. Mintha én lennék az áruló.

Érzem, hogy megint rám akar törni a sírás, ezért nyelek egyet, hátha vissza tudom tartani a könnyeimet.

– Amíg együtt voltunk – bököm ki –, hűségesnek és elkötelezettnek tűntél.

– Ez így is van – jelenti ki, és várja, hogy folytassam.

– A fenébe is, Cole! Miért nem mondtad? – kérdezem csalódottsággal kevert dühvel a hangomban. – Megmagyarázhattad volna…

– Nem.

Felpattan a padról.

– Nem tudom bizonyítani. De tudod mit? Cseszd meg! Ugyanis semmit nem kell bizonygatnom.

Megdöbbenek a kirohanásán, és ijedtemben még jobban beburkolózom a takaróba.

Cole a stég végéhez lép, aztán háttal nekem hozzáteszi:

– Ismersz. Nagyon jól tudod, hogy előbb gyilkoltatnám meg magam, mint hogy más nőre nézzek. – A kabátzsebébe dugja a kezét és a sötét tóra mered. – Megöl a tudat, hogy rögtön a legrosszabbat feltételezed rólam.

– Nem akartam elhinni – védekezem és rögtön kihúzom magam. – De az utóbbi hónapokban olyan sokszor kiderült, hogy naiv vagyok. Ezek után már nem bíztam az ösztöneimben és a megérzéseimben. Amikor megláttam a képeket, ott volt a bizonyíték, te pedig nem mondtál semmit.

– Mert nem is történt semmi! – kiáltja, és felém fordul.

– Az egy másik életszakasz, másik hely és egy hatalmas hiba, amit még azelőtt követtem el, hogy megismertelek volna. – Szomorúan rám néz, és folytatja: – Soha nem csalnálak meg. Sem a munka kedvéért, sem azért, hogy mentsem az irhámat.

Érzem, hogy igazat mond, ezért elfog a lelkifurdalás. Eltakarom a szám és zokogni kezdek.

Azelőtt ítéltem, hogy utánajártam volna, mi történt pontosan. Látom az arcán, hogy ártatlan. Rezzenéstelen arccal néz rám, minden izma megfeszül.

Két méter és a mérhetetlen megbánás választ el minket egymástól, ahogy szemben állunk. Ő azzal cseszte el, hogy nem kommunikált, én pedig azzal, hogy feladtam kettőnk kapcsolatát. Azt hittem, bátor dolog, ha kilépek. Azt hittem, ez a helyes cselekedet. Most rájöttem, hogy nem csak magammal szúrtam ki. Megbántottam egy férfit, aki csak szeretett és védett.

Ott kellett volna maradnom Trace lakásában, hogy végighallgassam Cole-t. Csakhogy képtelen voltam rá azok után, hogy a legjobb barátjával aludtam, és már mindannyian nyakig gázoltunk a féltékenység mocsarában.

Cole nem csaló. Én viszont az vagyok. Igazság szerint képtelen voltam magamtól véget vetni ennek az egésznek.

– Megbocsáthatatlan, amit tettem – mondom sírva, miközben letörlöm az arcomról a könnyeket és próbálom rendezni a légzésemet. – Mondhatod, hogy képmutató szemétláda vagyok.

– Ne…

– Hadd fejezzem be. Csak egyetlen pillantást vetettem a képekre, és ezt használtam ürügyül, hogy elhagyjalak. A nő, a halott és a kamera, mind jó ürügy volt, hogy ne önszántamból kelljen döntést hoznom. Nem tudtam választani kettőtök közül, a fényképek viszont segítettek, hogy gyáva mód kilépjek.

– Nem vagy gyáva. – Tesz felém egy lépést és ellágyulnak a vonásai. – Érzékeny vagy, és szenvedélyes. Mindent beleadsz, megéled az érzelmeket és időnként lobbanékony vagy. Mindegy, hová sodor az élet, te mindig erős maradsz.

Csúnya, sírással kevert kényszeres nevetés tör ki belőlem.

– Meggondolatlan csődtömeg vagyok.

– Ha rendes, patyolattiszta nőt akartam volna, akkor inkább egy apácát környékeztem volna meg. De én téged akarlak, Danni.

Szívemet melegség járja át. Most jöttem rá, mennyire vágytam ezekre a szavakra, bár nem érdemlem meg őket.

– Megbántottalak – mondom remegő ajkakkal.

Még mindig jó pár lépés távolságra áll és nem lép közelebb. Mégis érzem a kettőnk közti láthatatlan kapcsot, és tudom, hogy még mindig rokon lelkek vagyunk. Légzésének hangja megnyugtat, a pillantása szinte simogat. Ismét képes vagyok normálisan lélegezni.

Nagy hülyeség volt hátrahagyni mindent, amire vágytam, pedig egy lépést sem kellett volna tennem, hogy elérjem.

– Sajnálom.

– Én nem.

– Tessék? – kérdezem összevont szemöldökkel.

– Nem sajnálom, amit tettem. Elrontottam a kocsidat, altatót tettem a kávédba, és ötszáz kilométerre hoztalak az otthonodtól. Nem kérek bocsánatot. Mi több, ha elmész, mielőtt elmondhatnám, amit akarok, az ágyhoz kötözlek, vagy a hajadnál fogva rángatlak vissza.

– Ezek szerint miattad vagyok itt? Nem is Trace miatt? – kérdezem, és elönt a forróság.

– Az ő ötlete volt. De én valósítottam meg.

Próbálom elképzelni, mit össze logisztikáztak, hogy elvontassanak egy öntudatlan állapotban lévő nőt.

– Külön jöttetek, vagy…?

– Én vezettem a Range Rovert. Ő hátul ült, veled.

Ez meglep. Nagy kár, hogy nem voltam ébren. Pedig jobb lett volna, ha nem alszom át a négyórás utat.

– Az autó is a tiéd?

– Igen.

– Tóparti birtok, Range Rover, csónakok? Tudom, hogy vannak titkaid, de kezdem azt érezni, hogy a közös életünk színtiszta hazugság volt.

– Azért hoztalak ide, hogy megmagyarázzam. Mindent elmondok.

– Hogyan? – kérdezem, és magamhoz szorítom a takarót. – Azt hittem, nem beszélhetsz.

– Azt is elmagyarázom.

Zsebre tett kézzel közelebb jön, és megáll tőlem egy karnyújtásnyira.

– Bent a melegben mindent megbeszélünk.

Ez egy csapda. Ha visszamegyek, ott maradok. Ketten lesznek egy ellen, és pontosan tudják, mivel tarthatnak sakkban. A személyiségem hátrányba hoz. Képtelen vagyok hosszasan ellenállni a domináns, meggyőző viselkedésüknek.

– Nem tudom, Cole. Túlerőben vagytok. Bárány leszek a farkasok között.

– Tényleg nem tudod? – kérdezi, és nagyot sóhajt.

A fejemet csóválom és nem mozdulok.

– Ez a te világod.

Széttárja a karját.

– Csak benne élek. Tiéd a szívem és minden gondolatom. Bármit megkapsz, amire vágysz. Csodálatos vagy, Danni. Okos és jószívű. Független és bátor. Egy igazi harcos.

Szeme ragyog, és nevetni kezd.

– Úgy érzem, hogy… mindenemet uralod. És nem én vagyok az egyetlen.

A házra pillant, ahol Trace várja, hogy visszatérjünk.

– Miért mondod ezt? – kérdezem zavartan.

Egyik kezével megtörli az arcát.

– Ide jutottunk… Osztoztunk rajtad és küzdöttünk érted. Megszegtük a szabályokat, csak hogy megtartsunk. Mindkettőnk annyira beléd szeretett, hogy nincs olyan, amit ne tennénk meg érted.

Úgy beszél többes számban, mintha fegyverszünetet kötöttek volna, de ezt nem veszem be.

– Elengedtek? – kérdezem. – Most rögtön?

– Nem – sóhajtja. – Trace és én eldöntjük, hogyan tovább. Csakhogy a legfőbb döntés a te kezedben van. Bárhogy is határozol, mindannyiunk életére ki fog hatni. Úgyhogy muszáj megkérdeznem… – oldalra hajtja a fejét: – Szerinted kinek van itt a legnagyobb hatalma?

– Nekem – válaszolom, és gombóc nő a torkomban.

– Erről van szó.