A szanatórium

Prológus

Prológus2015 januárja

Elhajigált orvosi felszerelések terítik be a padlót: rozsdamarta sebészi eszközök, törött üvegcsék, tégelyek, egy öreg tolószék összekaristolt váza. Elnyűtt matrac roskadozik a falnál epesárga foltok himlőhelyeitől pettyesen.

Az aktatáskájába kapaszkodó Daniel Lemaitre-t heves viszolygás rohanja meg: mintha az idő folyása elorozta volna az épület lelkét, valami rothadtat és kórost hagyva a helyén.

Fürgén megy végig a folyosón, visszhangot vernek a léptei a csempézett padlón.

Csak az ajtót figyeld. Ne nézz hátra.

De vonzzák a tekintetét a pusztuló tárgyak, melyekhez mind történetek kötődnek. Nem nehéz elképzelni az embereket, akik valamikor itt időztek és kiköhögték a tüdejüket.

Olykor még a hely egykori szagát is érezni véli – a hajdani műtők felől most is a vegyszerek átható, kesernyés illata száll.

A folyosó felénél Daniel megtorpan.

A szemközti szobában megmozdult valami – egy sötét, alaktalan folt. Görcsbe rándul a gyomra. Moccanatlanul meregeti szemét a helyiség homályba vesző berendezése felé – papírokat lát szétszórva a padlón, egy lélegeztetőgép tekergőző csöveit, törött ágykeretet, lelógó, foszladozó kötelékeket.

Vitustáncot járnak az idegei, de semmi sem történik. Csend és nyugalom honol az épületben.

Nagy sóhajjal halad tovább.

Ne légy ostoba, mondja magának. Kimerült vagy. A sok éjszakázás meg a korai kelés.

A bejárathoz érve Daniel kitárja az ajtót. A metsző szél a zsanérokba kapaszkodva nyomja azt befelé. Danielt elvakítja az arcába záporozó hó, amikor kilép, mégis megkönnyebbülés végre odakint lennie.

A szanatórium felzaklatja. Noha tudja, mi lesz majd belőle aztán, hiszen vázlatot készített az új szálló valamennyi ajtajáról, ablakáról, sőt még a villanykapcsolókról is, az adott pillanatban akarata ellenére rátelepszik az épület múltja.

Az elülső fal sincs különb állapotban, gondolja feltekintve. Foltokban üli meg a hó a zord, szögletes szerkezetet. Az enyészet jeleit mutatják az erkélyek és balusztrádok, a hosszúkás veranda mállik és korhad. Néhány ablak most is ép, a legtöbbet azonban bedeszkázták, rút faforgácslap-négyszögek keretezik a homlokzatot.

Daniel gondolatban összeveti a látványt a saját, tóra néző, vevey-beli otthonával. A modern, tömbszerű dizájn jobbára üvegfelületekből áll, panorámát nyújtva a vízre. Van tetőterasza, és egy kis kikötő is tartozik hozzá.

Ő tervezte az egészet.

Erről a képről a felesége, Jo jut eszébe. Mostanában érhetett haza a munkából, még hirdetési büdzséken meg kimutatásokon jár az agya, de közben már a gyerkőcöket ösztökéli leckeírásra.

Elképzeli őt, amint a vacsorával foglalatoskodik a konyhában, gesztenyebarna haja az arcába hull, miközben szakértő módon aprít és szeletel. Bizonyára valami könnyű készül, tészta, hal vagy wokban sült fogás. Egyikük sem túl házias.

Felderíti a gondolat, de csupán átmenetileg. A parkolón átvágva máris meglegyinti a félsz a rá váró kocsiút miatt.

Elszigeteltsége okán, mivel magasan fent van a hegyekben, még a legszívderítőbb időjárási körülmények között is fáradságos volt eljutni a szanatóriumig. Elhelyezkedése tudatos választás eredménye volt, hogy távol tartsák a tuberkulózisos betegeket a városi szmogtól, a lakosság fennmaradó részét pedig a betegektől.

A kieső helyszín ugyanakkor azt is jelentette, hogy rémálom volt odafelé az út, egy sor hajtűkanyarral kígyózott keresztül a sűrű fenyveseken. Ezen a reggelen még az utat is csak bajosan lehetett kivenni – a hópelyhek jeges, fehér dárdákként zuhogtak a szélvédőre, ami méterekre korlátozta a látótávolságot.

Majdnem a kocsinál van már, amikor véletlenül belerúg valamibe – egy félig a hóba temetett, viharvert transzparensbe. Elnagyolt, vörös betűket pingáltak rá.

NON AUX TRAVAUX!! NEM AZ ÉPÍTÉSI MUNKÁLATOKRA!!

Daniel ingerülten eltapossa a plakátot. Előző héten jártak itt a demonstrálók, egy hozzávetőleg ötvenfős brigád, hogy szitokszavakat ordítozva lobogtassák pökhendi transzparenseiket az arca előtt. A mobiltelefonjaikkal fel is vették az eseményt, és megosztották a közösségi médiában.

És ez csak egy volt a megannyi csata közül, amelyet a projekt véghezvitelének érdekében meg kellett vívniuk. Az emberek azt hangoztatták, hogy fejlődést akarnak, bevételt a turistákból, mégis amint az építkezésre terelődött a téma, meghátráltak.

Daniel azt is tudta, hogy miért. Mert az emberek nem szívelik a győzteseket.

Még az apja mondta ezt neki egyszer, és szent igaz. Eleinte büszkeség feszítette a helyieket. Elismerték a kevésbé jelentős sikereit – ilyen volt a pláza Sionban, vagy Sierre-ben a Rajnára néző lakópark –, ám idővel sok lett nekik, nem igaz? Már túl sikeres volt, lett belőle valaki.

Danielnek az volt az érzése, hogy az ő álláspontjuk szerint már megkapta, ami jár, és kapzsi, hogyha még többet kíván. Alig harminchárom évesen virágzik az építészpraxisa – Sionban, Lausanne-ban és Genfben is vannak irodái. Már tervben van a zürichi nyitás.

Ugyanez volt a helyzet egyik legrégebbi cimborájával, Lucasszal, az ingatlanfejlesztővel. A harmincas évei közepén járt, és már három nagynevű szállodát tulajdonolt.

Mások megvetették őket a sikerességükért.

És ez a projekt volt az utolsó szög a koporsóba. Mindent kaptak a nyakukba: internetes trollokat, e-maileket, az irodába címzett leveleket. Gátolták a tervezési folyamatot.

Először Danielre szálltak rá. Pletykák kezdtek keringeni helyi blogokon meg a közösségi médiában arról, hogy döcög az üzlet. Aztán Lucast támadták. Hasonló sztorikkal, amelyeket könnyedén hárított, az egyik ezek közül mégis nagyon betalált.

Jobban zavarta Danielt, mint azt beismerte volna.

Történetek vesztegetésekről, korrupcióról.

Már próbálta ezt megvitatni Lucasszal, barátja azonban berekesztette a beszélgetést. Azóta is piszkálja a gondolat, mint oly sok más ebben a projektben, de elhessegeti. Kénytelen most ezt félretenni. Hogy a végeredményre koncentráljon. Ez a szálló fogja bebetonozni a hírnevét. Lucas elszántságának és a részleteket illető mániákusságának köszönhetően látványosan ambiciózus terv került ki Daniel keze alól, olyan végponttal, amelyet korábban maga sem gondolt volna lehetségesnek.

Daniel odaér a kocsihoz. Szélvédőjét vastagon belepi a friss hó; ezzel nem fog megbirkózni az ablaktörlő. Kénytelen lesz levakarni.

Ám ahogy a zsebébe nyúl a kulcsokért, figyelmes lesz valamire.

Egy karperec hever az első gumi mellett.

Lehajol érte. Keskeny, réz karperec. Megforgatja az ujjai között. Egy számsort gravíroztak a belső oldalára. Mi ez, valami dátum?

Daniel a homlokát ráncolja. Csakis olyasvalakié lehet, aki még a mai napon járt itt, nem igaz? Máskülönben már betemette volna a hó.

De mit művelt ez a valaki az ő kocsijánál?

Képek villannak be az agyába a tiltakozókról, dühödt, gunyoros ábrázatok hada.

Ők lettek volna?

Daniel vesz egy mély lélegzetet, aztán ahogy a zsebébe csúsztatja a karperecet, megakad valamin a tekintete: mozgást érzékelt a kocsiparkoló falánál felgyűlt hótorlasz mögött.

Egy ködös arcélt is látni vélt.

Izzad a keze, amelyikben az autókulcsot szorongatja. Határozottan rányom a csomagtartót nyitó gombra, azután dermedten pillant fel.

Egy alak plántálta oda magát közé meg a kocsija közé.

Daniel bénultan mered rá, agya fékevesztetten igyekszik feldolgozni a látványt – hogy tudott ilyen hirtelen, ráadásul észrevétlenül elébe toppanni?

Az alak feketébe van öltözve, és eltakarja valami az arcát.

Gázálarcra hasonlít; formára olyan, csak a szűrő hiányzik róla elölről. Helyette vastag gumicső köti össze a szájrészt az orral. Maga a cső bordás és fekete; finoman remeg, ahogy viselője egyik lábáról a másikra áll.

Rémisztő az összkép. Szörnyűséges. Mintha a tudattalan legsötétebb mélyéről ásták volna elő.

Gondolkozz, inti magát, gondolkozz. Agya sorra veszi a lehetőségeket, hátha akad rá mód, hogy ártalmatlan színben tüntesse fel előtte a jelenséget. Csak szórakozik valaki: az egyik tüntető próbál ráijeszteni.

Ekkor az alak lép egyet felé. Precíz, kiszámított mozdulattal.

Daniel szeme csak az arcot elfedő rémséges, fekete csövet látja, immár egészen közelről. A cső bordáit. Aztán meghallja a lélegzést; furcsa, nedvesen cuppogó hang jön a maszkból. Cseppfolyós levegőkifújások.

Majd kiugrik a szíve a mellkasából.

– Ez meg mi? – szólal meg, és kihallja a félelmet a saját hangjából, pedig igyekszik, hogy ne remegjen. – Kicsoda maga? Mit akar? – Legördül az arcán egy csepp. Hogy a bőre melegétől megolvadt hó-e az, vagy izzadság, azt ő maga sem tudja.

Ugyan. Szedd már össze magad. Csak valamelyik szemétláda próbál keménykedni.

Menj tovább, szállj be a kocsiba.

Csak ekkor, az új szögből veszi észre a másik kocsit. Az ő érkezésekor még nem volt itt. Egy fekete Nissan terepjáró.

Gyerünk, Daniel. Mozogj már.

A teste azonban dermedt, nem engedelmeskedik a parancsnak. Nem tehet egyebet, mint hogy a gázmaszkból jövő furcsa lélegzésre fülel. Most hangosabb, gyorsabb, valamivel nehézkesebb.

Puha szívóhang után éles sípolás.

Újra meg újra.

Az alak közelebb billeg hozzá, fog valamit a kezében. Egy kést? Daniel nem látja jól, mivel az illető vastag kesztyűje eltakarja.

Mozgás, mozgás.

Sikerül előremozdulnia, egy lépésnyit, majd még egyet, de a félelem összerántja az izmait. Megbotlik a havon, kicsúszik alóla a jobb lába.

Mire felegyenesedik, már késő: a kesztyűs kéz a szájára tapad. Daniel érzi a kesztyű áporodott, penészes szagát, de a maszkét is – a gumi különös, égettműanyag-szagát, amelybe még valami vegyül.

Valami ismerős.

Hanem mielőtt az agya létrehozhatná a kapcsolatot, egy döfés éri a combját. Éles fájdalom hasít belé. Szétszóródnak a gondolatai, azután elcsendesedik az elméje.

Pillanatokkal később ez a csend is belevész a semmibe.