Állati

Szárnysebesen

SZÁRNYSEBESENMegvirradt. Az ébredők mozgolódni, maguk között szólva, „tollászkodni” kezdtek. Ki–ki a maga alvóhelyénél.

A munka várta mindegyiket, sietni kellett, a fontos feladat teljesítése nem tűrt halasztást.

Mert mi lehet annál komolyabb dolog, mint szertevinni a híreket? Továbbítani a küldeményeket a világ minden részébe – legalábbis, az általuk belátható, bejárható tájékára.

A hírek mindenkinek sokat számítanak, és az idő sem hanyagolható el, amely alatt a címzett a maga postájához jut.

Ha időben nem kapja kézhez, talán már túl késő, túlhaladott rajta az idő, s az újság már nem újdonság, a hír már nem is hír.

Hát sietni kell. Leküzdeni minden akadályt, nehézséget, a közlekedés buktatóit, legyőzni saját fizikai korlátjaikat.

Mert mi a postás dolga?

Hogy hírt vigyen. Mindegy is az, hogy reménykeltő újságot, vagy rossz dolgokról híradást. Az nem az ő feladata, eldönteni, szükséges–e, jót tesz–e a hír annak, aki kapja. Neki csak az a fontos, hogy a posta célhoz érjen. A hírvivő nem lehet felelős a tartalomért, csak azért, hogy a küldemény a címzetthez megérkezzen.

Időtlen idők óta így volt ez. Szelek szárnyán szálltak, repültek a hírek, vitték–hozták azokat a postagalambok, szárnysebesen.

LILA KÖDA ló fehér volt, mint az angyalok szárnya, mint a legtisztább hó, bár – ez néha, viccként felmerült –, nem a „fehér ló fia”, csak egy amolyan hétköznapi, szürke kancáé.

A gazdája azonban meglehetősen kedvelte, annak ellenére, hogy törékenyebb, kecsesebb volt a többinél, ezáltal kevésbé strapabíró, kevésbé terhelhető.

Azért végezte a dolgát, rendesen. Ha megpakolták a kocsit, húzta, inaszakadtáig, ha a hátára halmozták a rakományt, azt is eltűrte, zokszó nélkül.

Sosem volt csökönyös. Úgy tűnt, mindent elvisel, mint aki csak élettapasztalatokat gyűjt, további hasznosításra. Élte a maga kis életét, a többi lóval, barnákkal, feketékkel együtt. Egyszer még szerelembe is esett, az istállóba újonnan érkezett fickándozós, fényes szőrű, kis vörös lóval. Hamar kiderült azonban, a másik nem csak feltűnő viselkedésű, de sokszor kirúgott a hámból, kicsapongó életet élt, és igen közönséges volt. Eltérő természetük miatt, vagy másért, de a vonzalma viszonzatlan maradt.

Az idő múltával egyszer csak azt vette észre, elszálltak felette az évek. A baj az volt, hogy a gazda is észrevette, már nem húz olyan kitartóan, olyan jól. Göcsörtösek, inasak lettek valaha vékony, karcsú lábai, megpókosodott és kehessé vált.

A gazdának eleinte nem volt szíve a vágóhídra küldeni, gondolta, mire is menne vele. A húsa rágós, a lóbőr sem kelendő már, nem használja azt senki semmire.

Hát hagyta, tartotta továbbra is az istállóban, valami csodára várva, hogy majd csak megoldódik a dolog magától.

Az őszi nagyvásáron azonban meglátott egy árust, önnön állítása szerint, művészembert, aki lószőrrel bevont kulacsokat készített. Az alkalmat nem akarta elszalasztani, szerény fizetségért felajánlotta a lovát.

Az öreg, fehér ló a vágóhídra vitele előtti utolsó éjszakán, valamit megsejtett a rá váró sorsból. Álmot látott, vagy csak képzelődött, hogy amint megvirrad, ő onnan elkerül…

Felsejlett a hajnal. Szokatlan érzésre ébredt. Frissnek, fiatalnak érezte magát, de közben valami viszketett a hátán, aztán meg húzta is hátrafelé. Miközben peckesen egyet–kettőt előrelépett, suhogást hallott maga fölül.

Az istálló ajtaját, a megszokottól eltérően, nyitva találta. Vonzotta a derengő fény, lila köd terjengett odakinn, hát kíváncsian kifelé lépdelt. Hátán a feszítő érzés fokozódott, mintha ott is lábai nőttek volna. Kiért az istállóból, felnézett a hanyatló holdra, és oda kívánkozott, a tágas, kékeslilán felkínálkozó, hatalmas levegőégbe.

Ekkor a hátán az a valami magától életre kelt, és a csapkodó szárnyak levegőbe emelték…