Törött szárnyakkal

Chapter 3

Válsághelyzet

„A kételyek olyanok, akár a fecskék, egymást követik és rajba verődnek.”

(Matt Haig)

A jó büdös francba! Hogy a fenébe hagyhattam, hogy Erica visszatérjen ahhoz a patkány Hylandhez? A kezdeti ellenérzéseimet és az undort, hogy beleszerettem abba a nőbe, aki a legnagyobb ellenségem szeretője, felváltotta az aggodalom. Ez az érzés gyötört, amióta csak hagytam, hogy kilépjen az ajtómon. Ez az egész abszurd! Semmi tapasztalata nincs a kémkedés területén. Hogy mehettem bele ebbe az őrültségbe?

Állandóan az üzeneteimet nézegettem. Mikor ad már magáról valami életjelet? Ez így nagyon nem lesz jó! Megállapodtunk! A megegyezésünk értelmében mindennap legalább egyszer írnia, jelentkeznie kellett, hogy tudjam, jól van. Egy ideig rendesen követte ezt a szabályt, de aztán egyik nap nem jelentkezett. Késő este a telefon mellett ücsörögtem és vártam. Nem tudtam úgy lefeküdni, hogy semmi hírem sincs felőle. Kellemetlen, fojtogató érzések kerítettek a hatalmukba. Éjszakába nyúlóan fel-alá jártam a lakásban, felemésztett a bűntudat. Nem lett volna szabad hagynom, hogy kockára tegye az életét. Biztos lebukott. Édes istenem, el sem tudom képzelni, mit tett vele az az állat! Már éppen a slusszkulcsért nyúltam, hogy odamenjek a hotelhez, amikor a józanabbik énem óvatosságra intett. Zárd ki az érzelmeidet, Jack! Mit tennél, ha csak egy sima informátorról lenne szó? A válasz kézenfekvő volt. Természetesen várnék. Nem sodornám veszélybe az életét a felbukkanásommal. Biztos csak közbejött valami, hiszen nem hordhatja magával a készüléket. De vajon mi történhetett? Istenem, megöl a kétségbeesés! Erica viszont nem egy sima informátor volt számomra. Erica törékeny, érzékeny. Erica… fontos. És abban a pillanatban tisztán láttam, hogy Willnek megint csak igaza lett. Hibáztam. Az akadályozó, negatív érzelmeket képtelen voltam félretenni. Érzelmileg érintett voltam, ezért lehetetlenné vált, hogy éles helyzetekben racionális döntéseket hozzak. Erica befészkelte magát a szívembe, hogy onnan az iránta érzett aggodalom minden egyes szívdobbanással elterjedjen az utolsó porcikámig. Eluralkodott rajtam a rémület. Ha akartam volna, se tudtam volna őt kiűzni a gondolataimból, ott lüktetett a belsőmben.

A fél éjszakát a teraszomon töltöttem. A rossz előérzetemet hiú reményekkel próbáltam elkergetni. Lehet, hogy csak azért nem jelentkezik, mert személyesen akar idejönni. Hajnali egy felé viszont világossá vált, valami másról van szó. Az éjszaka csendjében idegesítően hangossá vált a hevesen dobogó szívverésem, a torkom pedig összeszorult. Mélyeket lélegeztem, hogy csillapítsam a zaklatott idegeimet.

Aznap éjjel alig aludtam, és már a korai órákban hangos csengetésre eszméltem. Gőzöm sem volt, ki lehet az, de kábán kimásztam az ágyból, de eszembe jutott Erica, és sietve rohantam az ajtóig. Feltéptem, de legnagyobb csalódásomra Will állt ott.

– Te még nem vagy kész? – mért végig.

Egy szál alsónadrágban toporogtam előtte. Teljesen kiment a fejemből, hogy megbeszéltem vele, reggel értem jön. Jelenésem volt a kórházban. Kezdetét vette az injekciós kezelés a transzfúzió előtt.

– Mennyi az idő? – tértem magamhoz.

– Annyi, hogy indulnunk kellene.

– Basszus! – rohantam vissza a hálószobába, és gyorsan magamra kapkodtam a ruháimat.

Amikor újra megjelentem, Will meglepetten, tátott szájjal bámult rám.

– Mi az? – pásztáztam magamon végig én is.

– Ez a tegnapi göncöd? – köszörülte meg a torkát.

– Ez volt kéznél – tereltem volna ki a házból, de Will meg sem mozdult. – Jössz? Sietnünk kell! – pillantottam az órámra.

– Nem ismerek rád – követett. – A mindig kifogástalan, piperkőc Jack Doyle ugyanazt a pólót kapta magára, mint tegnap. Tényleg nem vagy önmagad.

– Szállj már le rólam! – pattantam be az autójába. – Ha végeztél, hazahozol és átöltözöm – fújtam ki a levegőt.

A kórházba csak pár perc késéssel érkeztünk. Lelkiismeret-furdalásom lett, mert nem akartam, hogy Kayla vagy a doktornő azt gondolja, félvállról veszem ezt az egészet. A doktornő aggodalmas tekintete is arról árulkodott, attól tartottak, el sem fogok jönni.

Ez nem fordulhat elő még egyszer!

A kezdeti ijedelem után minden nagyon gyorsan ment. Nem tűnt nagy kunsztnak az egész. Megkaptam az injekciót, majd közölték a délutáni időpontot.

– Nem ártana kivennie pár nap szabadságot – figyelmeztetett a doktornő. – Ez a kezelés nem gyerekjáték. Kellemetlen fej- és csontfájdalmai lehetnek.

– Ne aggódjon! Kibírom. Megleszek – pattantam le a vizsgálóasztalról.

– Akkor másként fogalmazok. Fej- és csontfájdalmai lesznek. Egyénenként különböző erősségű ugyan a fájdalom, de a legtöbb donornak szinte elviselhetetlenek. Ez a maga hivatását figyelembe véve veszélyes lehet.

– Megbirkózom vele – biccentettem, majd mielőtt szentbeszédbe kezdett volna, elhagytam a rendelőjét.

Ahogy kiléptem, megpillantottam Willt. Ott ült a folyosón, látszólag el volt merülve egy dossziéban, és csokoládét majszolt. A fejemet ingattam. Borzasztó! Ha az életem múlna rajta, se engedném, hogy ő legyen a donorom. Abban a pillanatban belehalnék a cukorsokkba. Amikor észrevett, a falat is megállt a szájában.

– Ennyi? – kérdezte döbbent arckifejezéssel.

– Miért, mit gondoltál? Csak egy tűszúrás az egész – dörzsölgettem a vállam. – Ne vesztegessük a drága időnket! – indultam meg a kijárat felé.

Will is felugrott és követett. Oldalra siklott a tekintetem a csokijára. Az éhség nagy úr! A francba is! Egy szó nélkül kivettem a kezéből és beleharaptam.

– Kösz! – mormoltam el két harapás között.

– Te nem is eszel ilyen szennyet – rikkantott fel. – Hahó, Jack! Ott vagy? – hadonászott az arcom előtt. – Mit tettél a barátommal?

– Ne idétlenkedj már! – ráztam hitetlenkedve a fejem.

– Mit művelt veled ez a nő? Mintha nem is te lennél. A tegnapi ruhád van rajtad, és cukrot viszel a szervezetedbe – ámult el.

Megpördültem a tengelyem körül, hogy szembeforduljak vele.

– A Snickers az egyetlen csokoládé, amit hébe-hóba megeszek. Emellett, veled ellentétben, én nem vacsoráztam és nem reggeliztem, majd éhen halok – kaptam be az utolsó falatot is. – Most már indulhatunk! – közöltem tömören.

Nem akartam, hogy észrevegye a mélyen gyökerező nyugtalanságom.

– Akkor most hazavigyelek? – vette fel velem a lépést.

– Igen, vigyél! Nagyon kivágta nálad a biztosítékot a tegnapi szerelésem. Átveszek valami tisztát – szagolgattam magam, de nem éreztem indokoltnak a fintorgását.

– Csak akkor, ha nem előzi meg a dolgot egy kétórás zuhanyzás – vágott vissza.

Ez a megjegyzése is azt mutatta, milyen jól ismer.

– Nem vagyok ma humoros kedvemben – dörzsöltem a halántékom.

– Nem akarsz beszélni róla? – szólalt meg újra, amikor beültünk az autóba.

– Miről? – kaptam felé a fejem.

– Szóval nem. Értem – nyúlt a rádió gombja után és bekapcsolta.

Percekig csendben bámultam ki az ablakon, amikor lassan bekúsztak a dallamok a fülembe. Will a Skillet Never Surrender című számát üvölttette az autóban. Amióta csak ismertem, el kellett viselnem, hogy kívülről fújja a rockzenék szövegét, amelyek igaz, hogy olykor fülbemászó, de időnként idegtépő dallamai elkísérték az egész napomat. Will feljebb csavarta a hangerőt egészen addig, amíg a basszus a testemben rezonálni nem kezdett.

Sóbálvánnyá meredten hallgattam a zene szövegét. A rettegő Ericát láttam a lelki szemeim előtt. A refrén pedig késdöfésként hatolt a mellkasomba:

Nem akarok többé így érezni.

Nem akarok úgy élni, ahogy most.

Tegyél boldogabbá, jobban akarom érezni magam!

Maradj itt velem, és soha ne mondj le rólam!

Elszakadt nálam a cérna.

– Kapcsold ki ezt a szart! – szorítottam a fülemre a kezem, mert elviselhetetlen lüktetést éreztem a halántékomban.

– Mi a baj? – halkította le Will a zenét.

– Csak kapcsold ki! Kérlek! – ziháltam, miközben hátrahanyatlott a fejem.

– Rosszul vagy? – lassított. – Megálljak? – nézett rám tanácstalan arckifejezéssel.

– Tegnap egész nap nem jelentkezett – böktem ki, ami a lelkem nyomta. – Nem hívott és nem küldött egy nyavalyás üzenetet sem. Félek, hogy valami baja esett.

– Á! – bólogatott, mint aki tökéletesen ért mindent.

– Mit akar az jelenteni, hogy „á”? – csattantam fel.

– Én megmondtam előre. Nem jó ötlet, ha az informátoroddal érzelmi szálak kötnek össze.

– Más se hiányzik nekem, csak hogy most megint rázendíts. Kérlek, kímélj meg ettől! – sóhajtottam mélyeket.

Nem tudtam volna megmondani, hogy az injekció volt-e az oka, vagy a stressz, de émelyegni kezdtem.

– Valami baja esett. Érzem – suttogtam magam elé. – Megbeszéltük, hogy minden áldott nap életjelet ad, de eltűnt. Megőrjít, hogy nem tudom, mi történik vele. A legvadabb forgatókönyvek játszódnak le előttem.

– Ne fesd az ördögöt a falra! Nem tudhatod biztosan, mi történt – próbált megnyugtatni.

– Egy nyomorult üzenetet csak el tud küldeni, ha akar – adtam hangot a bennem dúló feszültségnek.

– Ha akar – préselte össze az ajkait Will.

– Hogy érted ezt? – torkoltam le.

– Az is előfordulhat… persze csak hangosan gondolkodom…, hogy meggondolta magát. Mégsem szeretne információkat szivárogtatni.

– Nem – csóváltam a fejem. – Ezt az egészet ő találta ki. Elszánt volt, de ha még így is lenne, biztos vagyok benne, hogy szólna nekem róla.

– Miért vagy ebben olyan biztos? Retteg. Megfélemlítették. Egyik pillanatban talán még erősnek tűnik, de aztán elgyengül.

– Hogy miért vagyok benne biztos? Azért, mert tisztában van vele, hogy tőlem ilyen könnyen nem szabadul meg. Vészjelzésnek veszem, ha nem kapok hírt, és rárobbantom Hylandre azt az átkozott szállodát – csaptam erőteljesen a kesztyűtartóra.

– Látod, pontosan ezért nem lenne szabad részt venned a nyomozásban! Teljesen kikészültél.

– De mi a fenét tehetnék, Will? – fordultam felé. – Te másra bíznád a nő életét, aki fontos neked? – estem neki.

Elmosolyodott, majd váratlanul irányt váltott.

– Te most hová a pokolba mész? – kapkodtam levegő után.

– Hylandhez. Végre hangosan is kimondtad, hogy az a nő fontos neked. A helyedben én a kórházból egyenesen hozzá indultam volna, nem a külsőmmel foglalkoznék.

– Ne idegesíts fel, Will! Inkább taposs bele a gázba! – helyezkedtem feljebb az ülésben.

Furcsa érzések kavarogtak bennem. Egyfelől megkönnyebbültem, hogy hamarosan kiderül, mi történt Ericával, másfelől aggasztott, mennyire elveszítem a fejem, ha róla van szó. Ez utóbbi aggodalmam viszont igyekeztem önmagam elől is elrejteni, és arra koncentrálni, hogy épségben megtaláljuk őt.

Will leparkolt a hotel előtt, és már éppen kiszálltam volna, amikor Will egy gyors mozdulattal bezárta az ajtókat.

– Te meg mi a fenét művelsz? – méltatlankodtam.

– Csak akkor segítek és falazok neked, ha most szépen átadod nekem az irányítást.

– Hogy micsodát? – hajoltam az arcába.

– Ne packázz az életével! – emelte fel a mutatóujját. – Én beszélek! Te hallgatsz! Világos?

Átfutottam a lehetőségeimet és rájöttem, hogy igaza van. Túlságosan aggódtam. Mi van, ha nem megfelelően cselekszem, vagy nem a jó szavakat használom?

– Oké! – egyeztem bele.

Will bólintott, majd kattant a biztonsági zár. Kiszálltunk, és ahogy haladtunk a recepciós pult felé, a szívem úgy zakatolt, hogy azt hittem, kiugrik a helyéről.

– Jó napot! William Keyes nyomozó vagyok, és ő itt a társam, Jack Doyle – intett felém.

– Maguk is az elrabolt nő miatt jöttek? – emelte fel a rémült tekintetét a mellettünk ácsorgó londiner.

Will-lel egymásra néztünk. Nem kellett mondania semmit, ugyanarra gondoltunk.

– Fogd be a szád, Todd! – pirított rá a recepciós a pult mögül. – Miben segíthetek, nyomozó urak? – vigyorgott indokolatlanul széles fogsorral.

– Az eltűnt nő miatt jöttünk – feleltük egyszerre. A pasas megadóan leengedte a vállát. – Todd! Kísérd fel az urakat Mr. Hyland lakosztályába!

A kezem ökölbe szorult. A lélegzetem egyre szaporább lett. Elrabolt nő. Istenem, mi történhetett vele? Biztosra vettem, hogy Erica lebukott, Hyland rájött, és eltüntette őt. A nyomorult kihívta a rendőröket, hogy fedezze a sztoriját. Alibiként használja a hatóságokat.

– Meséljen, Todd! – szólalt meg a liftben Will. – Mi történt pontosan?

– Hát, tudják – csillant fel a fiú szeme –, én láttam meg a két fekete ruhás alakot, ahogy elcipelik a nőt és a kislányt.

– Miféle kislányt? – kérdeztük szinte egyszerre.

– Hűha! Maguk aztán szinkronban vannak. Egy rúgóra jár az agyuk – körözött az ujjával a feje mellett, ahogy röhögött a saját poénján.

– A kérdésre válaszoljon! – magasodtam felé.

– A nőnek volt egy kislánya. Tegnap érkezett a szállodába.

Összezavarodtam. Ericának gyereke van? A meglepetéstől döbbenten pislogtam. Ha ez igaz, az sok mindent megmagyaráz… még azt is, miért nem akart lelépni. Egy anya nem hagyja hátra a gyerekét.

Már éppen további kérdéseket akartam feltenni, amikor kinyílt a liftajtó, és szembetaláltam magam Hylanddel. A szeme kikerekedett, az ajka megnyílt.

– Te meg mi a fenét keresel itt? – esett nekem.

– Ha jól értesültem, ez esetben te hívtál – léptem ki a liftből, de szándékosan löktem rajta egyet a vállammal, amikor elsétáltam mellette.

– Téged biztos, hogy nem – szegődött a nyomomba. – Sőt, kifejezett kérésem volt, hogy ne téged küldjenek – emelte fel a hangját.

– Hozzám nem jutott el a kifejezett kérésed – vontam meg lazán a vállam.

Beléptem a lakosztálya nyitott ajtaján. Igyekeztem kihasználni a pillanatot, és minél több dolgot megfigyelni. Nincs feltört zár. Az előszoba érintetlen. A hálószobában látszottak dulakodás nyomai. Oda akartam lépni, de Hyland elém vetette magát.

– Te – bökött a mellkasomra – nem jöhetsz be ide! Azonnal hagyd el a szobám! – csattant fel mérgesen.

Abban a pillanatban megjelentek a kollégáink az ajtóban. Will felmutatta nekik a jelvényét.

– Távolítsák el innen ezt az alakot! – ordított Hyland a nyomozást vezető egység vezetőjének, mire Will óvatosan oldalba lökött, ezzel jelezve, hogy a legjobb az lenne, ha magamtól elpárolognék, de bennem pattanásig feszült az aggodalom és a kétségbeesés.

– Milyen mesével fogod etetni a kollégáimat? – hergeltem. – Eltűnt? Ezt nem vesszük be! Jól jegyezd meg, amit most mondok! Engem nem versz át – suttogtam felé. – Ő is egy szakadék aljáról kerül majd elő? – emeltem meg a hangomat.

– Kifelé! – szűrte ki indulatosan a fogai között.

– Ne haragudjon, Mr. Hyland! Csak a dolgunkat végezzük – mentegetőzött Will, miután kitessékelt a szobából.

– Nincs magukra semmi szükség! Távozzanak! Ha nem tűnnek el azonnal, panaszt teszek maguk ellen a polgármesternél – fenyegetőzött Hyland.

A polgármester említésére megemelkedett a vérnyomásom. Erőt fitogtat. Will kiterelt a folyosóra, de addigra eluralkodott bennem az indulat. Vissza akartam menni, de okosan az utamat állta.

– Te mi a fenét csinálsz? – förmedt rám.

Hyland még mindig minket méregetett.

– Ki tudja, mit művelt vele! – ziháltam. – Ezt már nem úszhatja meg!

– Nem is fogja! De ha elveszik a jelvényed, már nem tehetsz érte semmit – pillantott Hyland felé. – Ehhez az ügyhöz nekünk semmi közünk – tette hozzá. – Eredetileg nem ezért jöttünk. A nővéreddel történteket pedig nem keverheted ide! Lezárt akta – mondta olyan hangosan, hogy Hyland is hallja. Sejtettem én, hogy ezzel próbálja kimagyarázni a viselkedésemet, de akkor sem tetszett. – Gyere! – tolt a lift felé.

Felszívtam magam, és már éppen kitörni készültem, amikor megszólalt mögöttem a londiner.

– Már végeztek is? – kíváncsiskodott.

Will agya helyettem is kapcsolt.

– Azt mondta, hogy maga látta az elkövetőket – faggatózott.

– Ahogy mondja. Úgy cipelték el a nőt, mint egy zsákot. Eszméletlen volt. Én hívtam ki a zsarukat – húzta ki magát.

– Nem Mr. Hyland értesítette a rendőrséget? – kaptam fel a fejem.

– Nem. Ő mérges lett, amikor megtudta. Azt mondta, miért ütöm az orrom olyan dolgokba, ami nem tartozik rám. Tök fura volt. Azt hittem, örülni fog, hogy olyan gyorsan cselekedtem. De ehelyett őrjöngeni kezdett és felnyomott a falra. A nagydarab szedett le róla – intett a fejével az ajtóban toporgó alakra.

– Ő kicsoda? – mértem fel alaposabban a férfit.

– Főnöknek szólítja Mr. Hylandet. Miss Fuller pedig Franknek.

– És a kislány? – csúszott ki a számon.

– Tegnap este Mr. Hyland állított be vele. Meglehetősen bizarr szitu volt. A kislány azt hajtogatta, hogy a mamáját akarja.

– Mi volt ebben a furcsa? – billentette félre a fejét Will. – Minden gyerek az anyját akarja – állapította meg, de a londiner a tarkóját vakargatta.

– Hát, tudja, számomra meglehetősen különös, ha két fehér bőrű embernek majdnem olyan sötét színű gyereke van, mint maga – pásztázott rajtam a tekintetével. – A kislány félvér volt – bökte ki.

Hátrahőköltem a meglepetéstől.

Ez egyre kuszább. Nem elég, hogy Erica eltitkolt előlem egy gyereket, felkavart, hogy a kislány ráadásul színes bőrű. Will észrevette rajtam, hogy totál elvesztettem a fonalat. Igyekeztem megérteni, felfogni, de csak egyre rosszabb lett a helyzet. Ki ez a gyerek? Valóban Erica kislánya? Ha képes volt egy ilyen dolgot elhallgatni előlem, vajon milyen titkokat rejteget még?

Észre sem vettem, mikor hagytuk el a szállodát. Azon kaptam magam, hogy újra az autóban ücsörgök.

– Látom, kikészített a tény, hogy van egy gyereke – köhintett diszkréten Will.

– Egy félvér gyereke – pontosítottam.

– Nem tudtam, hogy rasszista vagy – röhögött fel hangosan, mire összeszűkült tekintettel rámeredtem.

– Ez cseppet sem vicces! – korholtam mérgesen.

– Kár előre ítélkezned. Egész biztos, hogy Erica mindenre megfelelő magyarázattal szolgál majd – nyugtatott.

– Erre nincs elfogadható magyarázat – csóváltam a fejem.

– Ki tudja! Lehet, hogy Hyland impotens. Hallottam már esetet, amikor a spermabank tévedése miatt egy fehér nő félvér kislánynak adott életet.

Hangosan felhorkantam az idétlen érvelés hallatán.

– Nem a kislány bőrszínével van bajom, te hülye!

– Tudom! Az a bajod, ha ez az egész igaz, akkor nem te vagy az első sötét alak a szőke ciklon életében – bökött játékosan oldalba.

Na, ez már sokkal inkább aggodalomra adott okot.

– Fejezd már be! Gondolkodni próbálok! Nem értem, miért nem szólt nekem a kislányról – ziháltam egyre hangosabban.

– Te az ő helyében szóltál volna? – nézett egyenesen a szemembe.

Hirtelen rá akartam vágni, hogy persze, hiszen mi okom lenne eltitkolni, de aztán összepréseltem a szám. Egy félvér gyereket senki nem fogad tárt karokkal. Se egy fekete, se egy fehér. Talán attól félt, hogy nem fogadnám el?

– Nem tudom. Nem vagyok a helyében – feleltem tanácstalanul.

– Ha az ember szeret valakit, nem engedi, hogy kételyek vagy hazugságok válasszák el tőle.

Badarság!

– Tartozik nekem az igazsággal, éppen ezért hamarabb kell megtalálnunk azt a személyt, aki elrabolta Ericát és a kislányt… persze, hacsak nem Hyland tette – méláztam el a londinertől hallottakon.

– Én ebben az elméletben nem hiszek. Diszkrétebben vonta volna ki a forgalomból. Ez a nagy felhajtás neki sem jó reklám – gondolkodott hangosan.

– De mégis, ki rabol el egy ártatlan nőt és egy kislányt? – ingattam a fejem.

Will-lel ellentétben meggyőződésem volt, hogy Hyland áll Erica eltűnése mögött.

– Az én elméletem pedig az, hogy Hyland annyi sötét alakkal üzletel, talán nem te vagy az egyetlen, aki nincs oda érte. Egész biztos, hogy a saját fajtája sem rajong érte. Gondolj csak bele! Mi van, ha valaki azért rabolta el Ericát és a kislányt, hogy azzal Hylandet sakkban tartsa?

Az ülés támlájára ejtettem a fejem. A szívem őrült ütemben zakatolt. Nem akartam, hogy a múlt megismételje önmagát. Nem veszíthetem el Ericát is. Nem tudtam, mit tegyek. Rettegtem, ha az érzelmeimre hallgatok, és rossz nyomon indulok el, akkor az könnyen egy nő és egy kislány életébe kerülhet. Nem maradt más választásom, még ha nehéz volt is, meg kellett bíznom Will megérzésében.

– Oké! – határoztam. – Nézzünk utána, kinek állhatott érdekében Hylandet sarokba szorítani!

– David egészen biztos, záros határidőn belül megtalálja, kinek a tyúkszemére lépett Hyland, mióta itt van Chicagóban – indította be az autót.