46.
– Szeretnék elbúcsúzni. Elfáradtam, el kell hogy menjek egy időre. Remélem, nem neheztelsz meg miatta.
Mintha először hallanám anyám hangját. Nincs benne semmi mesterkéltség, fellengzős arrogancia. Semmi, ami őt jellemzi. Ez a hang most tényleg őszinte.
– Ha menni kell, hát menni kell! – próbálok rá mosolyogni, és széttárom a karom.
Tulajdonképpen örülök annak, hogy elmegy. Mínusz egy ember fogja végignézni, ahogy kihullik minden szál hajam, negyven kilóra fogyok, elszáll belőlem minden erő, és lassan, cseppet sem méltóságteljesen itthagyom ezt az árnyékvilágot.
Nem mintha ezt a nagy nyilvánosság előtt kívánnám megtenni. Természetesen anyámat – ha itthon maradna – nem engedném be a lakásba, még ha teljesen valószínűtlenül az ajtót kapirgálná is, sőt megtiltanám azt is, hogy beenge
