Hűség

Chapter 2

1955. március első hetében Pétert, anélkül hogy társaitól elbúcsúzhatott volna, gépkocsiba ültették, és átszállították a vizsgálati osztályra. Tiszta, világos zárkába került. Bármennyire fegyelmezte magát, az idegesség ott lüktetett a torkában. Tudta, az ártatlanul elítélt kommunisták ötvennégy tavasza óta folyamatosan szabadulnak, reménykedett, hogy most ő következik. De senki sem kérdezett tőle semmit, délben ízletes ebédet kapott, este még ízletesebb vacsorát, de az őrök itt is szótlanok és közönyösek voltak, az ablakon itt sem láthatott ki, ám a város zaját jól hallotta. Félóra alatt gyalog is hazaérhetne. Betoppanna, és azt mondaná: itt vagyok, hazajöttem. Nem, anyja az örömtől eszét veszítené. Forgolódott a szalmazsákon, csak pillanatokra szunnyadt el, aztán felébredt, és várta a reggelt.

Délelőtt egy fiatal őrmester jött érte. Gyors léptekkel végigkísérte a folyosón, lesietett vele egy vashálóval védett lépcsőn, a folyosó végén, megállva egy ajtó előtt, kopogott. Tágas, ízlésesen berendezett irodába lépett be. Szemközt hatalmas ablak, előtte íróasztal, mellette gépíróasztalka írógéppel, jobbra és balra egy-egy párnázott ajtó. Az ablaktól balra páncélszekrény. Az íróasztalnál szőke hajú, szép arcú, harminc év körüli nő ült, kíváncsi pillantással végigmérte Pétert, majd intett az őrmesternek, és a jobb oldali párnázott ajtóra nézett. Az őrmester bement, halkan jelentett, aztán kiszólt Péternek:

– Lépjen be!

Péter belépett az ajtón, megállt, kezét hátratette, és előrenézett. Az íróasztal mögött Dobrai Gyula ezredes ült. Néhány pillanatig csend volt. Miután az őrmester eltávozott, Dobrai az íróasztal előtt álló székre mutatott.

– Ülj le, Iványi!

Péter a székig botorkált, leült. Tenyere, háta megizzadt. „Lám – gondolta – , minden hazugság, ha Dobrai Gyula a helyén van, akkor a másik szobában Deák Vilmos ül, s valahol itt trónol Péter Gábor is.” Feltűnt neki: a falon csak Lenin jól ismert fényképe függött. Sem Sztálin, sem Rákosi, sem Péter Gábor fényképét nem látta. Azt sem értette, hogy Dobrai, az operatív tiszt, hogyan kerül a vizsgálati osztályra?

– Iszol egy kávét? – kérdezte az ezredes.

Péter bólintott. Nem értette, hogy Dobrai miért tegezi őt. Azért-e, mert valamikor barátok voltak, vagy azért, mert a rendőrök olykor letegezik a rabokat. Megöregedett, állapította meg Péter. Meg is hízott, majdnem kövér. Szőke, haja ritkás, homloka megnagyobbodott, kerek arcán kiütközik a fáradtság. Szeme alatt táskásán lóg a bőr, betegesen sápadt. Péter lehunyta a szemét, és maga elé képzelte azt a régi Dobrai Gyulát, aki fáradtan, de a végsőkig elszántan, rongyos ruhában, eltetvesedve ült a fűrésztelep fészerében, és kitartásra buzdította őket, főleg a fiatalokat, Mitics Jovót és őt.

– Ott a cigaretta, gyújts rá!

Péter az alacsony asztalkán heverő dobozból kivett egy cigarettát, remegő kézzel rágyújtott.

– Beszélj, hogy vagy!

Megvonta a vállát.

– Még bírom.

– Dolgozol?

– Tavaly ősz óta magánzárkán vagyok. Néhány napja Márton­ffy­val együtt.

– Hogy jössz ki azzal a csavargóval?

– Alkalmazkodunk egymáshoz. – Szívta a cigarettát, és Dobrai feje mellett elnézve kibámult az ablakon.

Dobrai lepöccintette cigarettájáról a hamut, mutatóujja sárga volt a nikotintól.

– Nagy hiba volt, hogy annak a csirkefogónak megkegyelmeztek. Hanem miért is kerültél te a kisfogházba?

„Folytatódik a játék.”- gondolta. Dobrai ne tudná, hogy miért zárták ki a munkából? Vagy annyira nem érdekes már a személye, hogy nem is tud a vele történtekről? Lehetséges. Elítélt, egy a sok közül, már leírták, vele már nincs gond, az sem lenne csoda, ha nem emlékezne rá. Rekedt, kicsit ideges hangon hozzákezdett, hogy elmondja, de Dobrai közbeszólt.

– Igen, már tudom. A Varga-ügy. Lefasisztáztad az egyik szakaszvezetőt. Valóban úgy gondolod, hogy fasiszta?

– Szerintem az.

A szép arcú, szőke nő behozta a kávét, az egyik csészét Péter elé tette, a másikat pedig az íróasztalra.

– Köszönöm, elvtársnő. Senki se zavarjon!

Az asszony bólintott, megint végignézett Péteren, aztán kiment a szobából. Dobrai elnyomta a csikket, és újabb cigarettára gyújtott.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte, és szájához emelte a csészét.

– Tudom.

– Mit tudsz a családodról?

– Semmit.

– Anyád Óbudán, Sára vidéken lakik.

– Kitelepítették?

– Nem. Magától ment vidékre. Somogyfajszra. Könyvtáros és kultúrotthon-vezető. Voltak balhéi, de most már egyenesben van. A barátodnál lakik. Somfai Dénesnél.

– És anyám még él?

– Miért ne élne?

– Marci?

– Ő is. Ugyanolyan ostoba, mint azelőtt volt. A felesége férjhez ment Gelley Miklóshoz. Az újságíróhoz. Gondolom, hallottál már róla. Egyesek szerint derék, becsületes elvtárs. Én karrieristának tartom.

Péter alig tudta tartani és szájához emelni a kávéscsészét. Úgy remegett a keze, mintha hideglelős lenne. „Szegény anyám.” „Csak nem sírni – gondolta rögtön azután. – Dobrai előtt semmi szín alatt.”

– Az öcséd iszik. Azt hiszem, túlságosan konok, önfejű volt. – Az ezredes nem nézett Péterre. „Most azt is el kéne mondanom, hogy ezért én is felelős vagyok. Én dobattam ki az állásából, mert a taggyűlésen nem volt hajlandó elismerni a bátyja bűnösségét és minden közösséget megtagadni vele. Parancsra tettem… Akkor is megtettem volna, ha nem kapok rá parancsot? Igen.”

– Marci nem konok – mondta Péter. – Csak becsületes.

– Te kemény ember vagy, Iványi, mindig is annak ismertelek. Én sem vagyok érzelgős.- Tüzet adott Péternek, aztán folytatta. – Azt hiszem, az öcséd elzülléséért mi is felelősek vagyunk. Hogy jobban értsd: Péter Gábort a párt kezdeményezésére, még ötvenháromban többedmagával őrizetbe vettük. Visszaélt a hatalmával, karrierista kispolgárok befolyása alá került. Miután téged letartóztattak, Deák Vilmos, aki egyébként szintén őrizetben van, azt a parancsot adta, hogy öcsédet le kell váltani főmérnöki beosztásából, és el kell távolítani az egyetemről. Azt hiszem, ez volt az egyik oka, hogy végül összeroppant. Persze utólag könnyű okosnak lenni.

Péter hallgatta Dobrai szavait, de gondolatai Marcin jártak, a csöndes, zárkózott fiún, aki állandóan szerelt, kísérletezett, olvasott és tanult, és mindig arról ábrándozott, hogy híres mérnök lesz belőle. Most pedig alkoholista.

– Mondd, Iványi, te hogyan látod a jövődet?

– A jövőmet? Nekem nincs jövőm.

– Feladtad?

– Régen.

– Komolyan beszélsz?

– Nincs okom, hogy tréfálkozzak. Az én életem véget ért, amikor aláírtam a jegyzőkönyvet. Azóta csak vegetálok. – A hangja őszintének hatott, mégis undorodott magától, mert érezte, hogy mindenekelőtt sajnáltatni akarja magát. Mintha azt mondaná: ti vagytok az okai, hogy így beszélek, ti tettetek ilyenné.

– Ez azt akarja jelenteni, hogy nem bízol a pártban? Megtagadod a pártot?

Nem nézett Dobraira.

– Nem vagyok a tagja, tehát nem is tagadhatom meg. Engem nem a párt ítélt el, hanem a katonai bíróság.

– Mit tennél, ha amnesztiát kapnál?

– Nem fogadnám el. Amnesztiát a bűnösöknek adjanak.

– No, erre még visszatérünk – mondta Dobrai olyan hangon, mint aki azt gondolja, majd meglátjuk akkor. – Egyébként ha egy elítélt amnesztiát kap, nem kérdezik meg előtte, hogy elfogadja-e vagy sem. Egyszerűen kiteszik a szűrét a börtönből. De most nem is erről van szó. Tanúként hallgatlak ki Deák Vilmos ügyében. Deákék ügyével külön vizsgálóbizottság foglalkozik. Ennek a bizottságnak én is tagja vagyok. A kérdésekre természetesen őszintén kell válaszolnod.

– Ha tudok.

– Mikor ismerted meg Deák Vilmost?

– Negyvenötben, a felszabadulás után. A feleségem mutatott be neki valamelyik fogadáson.

– Az illegalitásban nem találkoztál vele?

– Nem.

– Feleséged sem említette a nevét?

– A háború előtt?

– Igen. Az illegalitásban.

– Nem. Miért említette volna?

– Nem beszélt róla a háború után sem?

– Azt mondta, hogy Deák Csánó néven részt vett a mozgalomban, és amit rábíztak, hibátlanul elvégezte. Okos, becsületes ember, képzett marxista. Olyan ügyesen dolgozott, hogy egyszer sem bukott le.

– Mást nem mondott?

– Nem emlékszem. Mire gondol, ezredes úr?

– Arra, hogy a feleséged nagyon közeli barátságban volt vele. Csaknem egy évig a szeretője volt.

Pétert mellbe vágták Dobrai szavai, de uralkodott magán.

– Ezt nem azért mondom el – nézett a szemébe az ezredes –, hogy kellemetlenkedjek neked. Közölnöm kell, mert hozzátartozik az ügyhöz. Deák azt vallotta, hogy lebuktattad két fontos kapcsolatát, Pálóczyt és Tirpák Évát. Ezt te is elismerted.

– Azt kívánták tőlem, hogy ismerjem el.

– Várj egy pillanatig. – Dobrai széles tenyerét az asztalra tette. – Ez a história nagyon bonyolult. Tisztáznunk kell, ismerni akarjuk az igazságot. Azt már tudjuk, hogy Tirpák Éva tagja volt a pártnak.

– Borsós sejtjébe tartozott. Amikor Borsós Spanyolországba utazott, én vettem át a sejt irányítását. Akkor ismerkedtem meg a feleségemmel. Ő volt az összekötőnk. Sára ismerte a sejt tagjait, azok viszont nem ismerték őt. Csak engem.

– Somfai, Tirpák Éva, Maklári Rózsi.

– Somfai feleségül vette Tirpák Évát. Nekem volt még egy csoportom a fásoknál, de arról csak Sára tudott. Egy idő után a felső vezetés úgy határozott, hogy Somfai egy darabig ne vegyen részt semmilyen akcióban. Éva pedig gyanúba keveredett. Sáráék úgy látták, hogy valami nincs rendben körülötte. Akkor még nem tudtam, honnan veszik ezt.

– Pálóczytól? Deákon keresztül?

– Doktor Székely Andrástól. A rendőrségen Székely volt az emberünk.

– Miért vallottad azt negyvenkettőben Csengődyék nek, hogy Pálóczy volt beépítve?

– El akartam terelni a gyanút Székelyről. Tudtam, hogy Pálóczy diplomata, külföldön van, így nyugodtan hazudhattam. Időt kellett nyernünk. – A cigaretta már majdnem a körmére égett, de nem nyomta el, hanem újból megszívta. – Ha Pálóczyt, a párt fontos emberét én állítólag lebuktattam, szeretném megkérdezni Pálóczy felső kapcsolatától…

– Deáktól… No, várj csak. Felhozatom, és megkérdezed tőle. – Kiszólt a titkárnőjének, hogy Deákot kísérjék fel. Míg vártak, Dob­rai felállt, megropogtatta derekát, aztán az ablakhoz ment, kicsit félrehúzta a függönyt, és kinézett az utcára. Alacsony, erős ember volt, most kissé fáradtnak látszott. – Tudod, mennyire becsülték a szakértők Deák vagyonát?

– Nem tudom, de Sára azt mondta, hogy Deákék a háború előtt milliomosok voltak.

– Túrót – mondta az ezredes, még mindig háttal állva. – Nem állítom, hogy nyomorogtak, de a vagyont csak a háború alatt meg utána szerezték. Szajrézott, manipulált ez a becsületes ember. Most csak a festményeit másfél millió forintra becsülték. Másfél millió forintra! És negyvenöt óta már a negyedik villában lakik. Én ma is ugyanabban a bérházban élek, amelyikben a háború előtt.

Ezen mintha egy pillanatig maga is elgondolkodott volna, elhallgatott. Az ajtó nyitásának zajára megfordult, és megindult az íróasztala felé.

Péter alig ismerte meg az őrmester előtt belépő Deákot. Lefogyott, megöregedett, arca felpuffadt. Szürke utcai ruhája, fehér inge gyűrött volt. Nem sütötte le a szemét, szinte kihívóan nézett Dobraira és Péterre, ha meglepődött is, nem látszott rajta. Dobrai a másik székre mutatott. Deák leült, fesztelenül hátradőlt, lábát keresztbe rakta. Amikor az őrmester kiment, megszólalt.

– Kaphatnék egy pohár konyakot? Kissé zsibbadt vagyok, nehezen tudok koncentrálni.

– Alkoholista lett, Deák? – kérdezte Dobrai, és a faragott szekrényből előhúzott egy konyakosüveget. – Hát te? Te is kérsz, Iványi?

– Nem kérek.

Dobrai teletöltötte a poharat, és Deák elé tette az asztalra.

– Köszönöm – mondta Deák, és olyan hanyag mozdulattal nyúlt a pohárért, mintha társaságban ülne, és nem a vizsgálati osztályon.

– Ide figyeljen, Deák – szólt hozzá határozott hangon Dobrai. – Behozattam Iványit, hogy végre tisztázzuk ezt a Pálóczy-ügyet.

Deák megfontoltan visszahelyezte az asztalra a poharat, és csak aztán válaszolt.

– Nem hiszem, hogy újat tudnék mondani. Csak megismételhetem, amit már elmondtam. Tirpák Évát én építettem rá Pálóczyra, majd azt követően Pálóczyt megnyertem a mozgalom számára.

– Ez világos. Ki tudott erről az akcióról?

– Az én felső kapcsolatom, Rajk László.

– Rajk? Tudomásom szerint ő akkor már Spanyolországban volt.

– Még elutazása előtt dolgoztuk ki a tervet. Utána pedig Ságvári Endre jóváhagyásával láttam munkához.

– Nem tudna olyanvalakit megnevezni, aki életben van?

– Nem.

Dobrai Péterre nézett.

– Mi a te véleményed, Iványi?

– Nem értem – mondta Péter. – Tirpák Éva az én csoportomhoz tartozott. Rajtam kívül más felső kapcsolata nem lehetett.

– Tirpák Évával nemcsak mozgalmi kapcsolatot tartottam. A szeretőm volt. Erről Iványi nem tudhatott – mondta csak az ezredesre nézve Deák.

– De miért kellett lebuktatni a csoportomat? – kérdezte izgatottan Péter.

– Pálóczy pozícióját meg kellett erősíteni – felelte változatlanul csak Dobrainak Deák. – A pártnak fontos volt, hogy a készülő rendőrségi akciókról időben értesüljünk. Még áldozatok árán is.

– Az áldozatok pedig mi voltunk – mondta Péter. – Én és a csoportom. Maklári Rózsi, Somfai Dénes.

– Igen – bólintott Deák.

– Arra nem gondolt, hogy ha engem lefognak, elárulhatom a felső kapcsolatomat is?

– De igen. Mindenre gondoltunk. – Deák előredőlt, és az íróasztalra tette a kezét. – Ilyen akciót csak körültekintően szabad megszervezni. A maga felső kapcsolata Kulcsár Sára volt. Megkérdeztem tőle, a maga lebukása mennyire veszélyezteti az ő személyi biztonságát. Azt válaszolta, hogy maga csak az ő fedőnevét ismeri.

Dobrai megállt Deák előtt.

– Kulcsár Sára tudott arról, hogy Iványiékat fel kell áldozni?

– Tudott. Csak azt nem tudta, hogy Pálóczy az én emberem.

– Tehát tudta, hogy Iványiék le fognak bukni.

– Igen.

– Helyes.

Dobrai egy ív papirost, tollat tett az asztalra.

– Írja le ezt.

Deák közelebb húzta a széket az asztalhoz, és leírta, amit az ezredes kívánt.

– Írja alá.

Deák aláírta.

– Rendben van – bólintott Dobrai, és félig lebocsátott szemhéja alól Péterre pillantott. Az írást az asztalára tette. – Most pedig beszéljen Félixről.

– Félixről? – kérdezte Deák, és összeráncolta a homlokát. – Miféle Félixről?

– Ne nézzen hülyének, Deák! Csak nem akarja azt állítani, hogy nem tudja, ki volt Félix?

– Nem tudom.

– Ha Pálóczy a maga embere volt, akkor tudnia kell.

– Félix… Félix… – Tenyerét az álla alá tette, gondolkodott. – Nem tudom.

– Iványi – dőlt előre ültében az ezredes –, mondjon valamit Félixről Deáknak. Mondja el, amit tud!

Péter mélyen leszívta a cigarettafüstöt, és hirtelen émelyegni kezdett. Erőlködve nyelt egyet, mielőtt megszólalt.

– Félix egy osztrák vezető elvtárs fedőneve volt. A párt nagy nehezen megszöktette az egyik ausztriai lágerből, és a szombathelyi városi kórházban bújtattuk el. Kulcsár Sárától azt a feladatot kaptam, hogy Maklári Rózsi utazzon Szombathelyre, kísérje Félixet Pestre, rejtsük el egy napig az anyámnál, majd Somfai doktornál, aztán szöktessem át a Szovjetunióba. Éva tudomást szerzett a dologról, és elmondta Pálóczynak. Aztán lebuktunk. Pálóczynak persze nem mi voltunk a fontosak. Félixet ütötték, verték, napokig kínozták, hogy árulja el az igazi nevét. Aztán ránk került a sor, de tőlünk sem tudták kiszedni, amit akartak. Félix végül is öngyilkos lett.

– Nos, mi a véleménye erről, Deák? – kérdezte Dobrai. – Érti már, hogy mibe keverte magát?

– Csak annyit értek, hogy maguk provokálni akarnak – mondta Deák, és az íróasztalon fekvő kezét ökölbe szorította.

– De remélem, azt is érti – mondta kemény hangon Dobrai –, hogy a következő kérdésekre kell elfogadható választ adnia: ha Kulcsár Sára tudta, hogy az Iványi-sejtet le kell buktatni, miért őket bízta meg Félix kiszöktetésével? Aztán: miért buktatta le az osztrák elvtársat? Tegyük fel, hogy műhiba történt, és Félix így került hálóba. De ha Pálóczy a maga, vagyis a párt embere volt, miért nem engedte futni Félixet, akinek jó alibije volt? Miért kínozták meg, miért kergették a halálba? Jól vigyázzon, Deák, gondolja meg, mit mond, nehogy olyan dolgok derüljenek ki magáról, hogy a végén kötelet kelljen kapnia! Kiderülhet, hogy maga volt Pálóczy embere.

– Ezt előbb be is kell bizonyítania. – Deák hangjában érződött a nyugtalanság.

– Kérdezhetek valamit? – Péter egyre kevésbé tudta fékezni izgatottságát, és türelmetlenül, sürgetően nézett Dobraira.

– Kérdezzen!

Péter most először fordult egyenesen szembe Deákkal.

– Engem a maga vallomása alapján azzal vádoltak, hogy rendőrbesúgó voltam. Csengődy azt vallotta, hogy első lebukásom során, ezerkilencszázharminckilencben szervezett be. Jelentette ezt magának Pálóczy?

Deák igenlően intett a fejével.

– És maga kit értesített erről?

– Sárát.

– Sára erről semmit sem tudott.

– Mert most már nem akar róla tudni.

– Nem azért. Egyáltalán nem azért. Tudja, miért nem tudhatott róla? Azért, mert Székely doktor közvetítésével kapcsolatot teremtett velem. Ha tudta volna, hogy besúgó lettem, nem szolgáltatja ki nekem a legfontosabb kulcsemberét, Székely doktort. De Székely sohasem bukott le, még gyanúba sem került. És még valami. Maga azt vallotta, hogy negyvenkettőben én árultam el a párt emberét, Pálóczyt…

– Ez tény. Maga is beismerte.

– Maga szerint ki tudatta velem, hogy Pálóczy a párt embere?

– Valakitől tudnia kellett, ha egyszer beköpte – mondta Deák. – Talán Kulcsár Sárától tudta meg.

– Sárával harmincnyolcban találkoztam. Ha valóban rendőrbesúgó voltam, és tudtam, hogy Pálóczy a pártnak dolgozik, miért nem buktattam le már akkor? És miért nem árultam el Kulcsár Sárát? Meg a többieket. Mondjon erre valami magyarázatot!

Dobrai elmerült figyelemmel nézte Deákot. „Ezt az embert – gondolta – olyan dicsfény övezte, okosságáról olyan legendák keringtek, hogy már az is kitüntetésnek számított, ha ránézett valakire.”

– Maga hazudik, Deák – mondta. – Méghozzá átlátszóan hazudik.

– Bizonyítsa be, hogy amit elmondtam, valótlan!

– Tudja, mit fogok én bebizonyítani? Azt, hogy nem Iványi, hanem maga volt rendőrbesúgó.

– Ez nem fog sikerülni – emelte fel a fejét Deák. – Még akkor sem, ha erőszakoskodnak. Lehet, hogy annak hatására beismerő vallomást teszek, de az nem bizonyíték. Nézze, kérem, én megértem Iványit. Azért akarja rám varrni ezt az ügyet, mert arra számít, hogy ha engem elítélnek, őt felmentik a besúgás vádja alól. Önnek tudnia kell, hogy ez milyen hiábavaló próbálkozás, hiszen azt, hogy Iványi áruló, éppen ön bizonyította be. Ha emlékezetem nem csal, ön azt állította, hogy Iványi már a büntetőzászlóaljban is kollaboráns volt.

Dobrainak az indulattól kivörösödött az arca.

– Nem tagadom. De tudja, hogy kettőnk között mi a különbség, Deák?

– Az, hogy most a véletlen játéka folytán én itt ülök, ebben a székben, maga pedig az íróasztal mögött.

Dobrai nagy erővel fékezte magát, hogy az arcába ne vágjon.

– A különbség az, hogy maga nem meri vállalni a felelősséget. Én viszont vállalom.

Deák mosolygott. – Majd kiderül, ha oda került, ahová én.

– Nézze – dőlt előre az ezredes –, én Iványit most is bűnösnek tartom. De ha egyszer rájönnék arra, hogy tévedtem, a tévedésemhez nem fogok görcsösen ragaszkodni, és összevissza hazudozni.

– Mit kíván tőlem? Mit ismerjek el?

– Az igazat. Én tudom, hogy ebben az ügyben mi az igazság. Maguk elhatározták, hogy Iványit őrizetbe veszik. Nem ismertem a bűneit, de helyeseltem a letartóztatását. Maga azt állította, hogy rendőrspicli volt a múltban. Bizonyítékul felmutatta Csengődy tanúvallomását. És Csengődy igazat vallott, mert Iványi negyvenkettőben valóban állította, hogy a párt embere a rendőrség politikai osztályán Pálóczy. És ha az is megfelel a valóságnak, hogy maga volt Pálóczy felső kapcsolata, a kör bezárul, és Iványiról senki sem mossa le, hogy besúgó volt és áruló. Én ezt az egészet szóról szóra elhittem. Mert bíztam magában, és eleve elítéltem Iványit. Most azonban egyre nyilvánvalóbb, hogy maga akkor hazudott. Pálóczy sohasem volt tagja a pártnak, tehát maga semmiképpen sem lehetett az ő felső kapcsolata. Világos? Gondolkodjék ezen! És még valamin. Félix elvtárs halálán. Mert azért valakinek vállalnia kell a felelősséget.

Dobrai csengetett. Az őrmester belépett, és Deákot visszakísérte a zárkájába. Az ezredes egy ideig hallgatott, aztán Péterhez fordult.

– Adok papírt, ceruzát. Leírod ezt a Pálóczy-féle históriát. Világos? Ugyanúgy, ahogy elmondtad. Részletesen indokold meg, miért hazudtál Csengődynek. További intézkedésig naponta tíz cigarettát is kapsz. De nem szeretném, ha félreértenéd a helyzetedet. Ebben a Pálóczy-ügyben valószínűleg ártatlan vagy. De csak ebben.