Marcinak sokszor eszébe jutott a nap, mikor a bíróság felbontotta a házasságukat. Reggel óta ömlött az eső. A tárgyalás után szinte kirohant az utcára, se nem látott, se nem hallott, csak ment a hideg esőben. Percek alatt bőrig ázott. Először az járt a fejében, hogy beül egy taxiba, és hazamegy. Később meggondolta magát, nem megy haza, most nem tudna az anyja kérdéseire válaszolni, és mit mondana Péterkének, ha megint megkérdezné: „Most már soha többé nem lesz anyukám?” Arcát verte a hideg eső, ő pedig teljesen a lábaira bízta magát, ment, amerre vitték. Amikor felnézett, maga előtt látta a Lánchidat, ahogy kecsesen, de mégis szilárdan támaszkodik a két partra. Csodálkozott, hogy került ide. Megvonta a vállát. Talán az volna most a legokosabb, ha felmenne a hídra, átlépne a korláton, elnye
