Teréz már kora reggel talpon volt. Úgy tervezte, hogy a főzés előtt még kiszalad a temetőbe, rendbe hozza a sírt, fenyőfát tesz a fejfához, gyertyát gyújt. A temetőben szállingózott a hó, a hegy felett a tömött, világosszürke felhők szinte mozdulatlanul álltak. Mintha a férje hangját hallotta volna: „Terus, békülj meg Sárával. Már csak egy fiad van, az ő kedvéért békülj meg.” „Megpróbáltam, Márton, Isten a tanúm rá, hogy megpróbáltam. Ott álltam egy szál hálóingben az ajtaja előtt, és bocsánatot kértem.” „Kérj újra!” „Nem én, Márton, csak ezt ne kérd tőlem. Engem arra tanított szegény jó édesanyám, hogy minékünk, szegény embereknek csak a büszkeségünk van, azon kívül semmink sincs. Ha azt elkótyavetyéljük, magunkat adjuk el. És ha már eladtuk magunkat, akkor nem is vagyunk többé emberek. H
