Chapter 2
1136 Words
Bosszúszomj
Gyilkos indulat fűtötte őket.
Nyolcan voltak. Mindnyájan családos férfiak, odahaza feleségek és kisgyerekek vártak rájuk. Egyikőjük sem volt még a legkisebb közúti kihágásért sem büntetve, most viszont az éjszaka áldásos sötétjét kihasználva a kisváros körül elterülő rengeteg mélyére igyekeztek, hogy álmában törjenek rá az erdőben remeteként élő volt bányamesterre.
A munkás overallban és bakancsban lévő férfiak mind farmereknek, kétkezi munkásoknak tűntek, és egy ócska furgonnal érkeztek a tisztásra. A takaros kis kunyhó tőlük alig harminc lépésre, néhány égbe nyúló fa tövénél állt, és látszott rajta, hogy gazdája értő kézzel építette.
Két órája az egyik helyi ivóban verődtek össze és váltak békés családapákból könyörületet nem ismerő gyilkos alakulattá. A gyerekeik társának, a kis Bóka Jimmynek a halálhíre viharos szélként söpört végig közöttük. Az ivó jól bejáratott törzsvendégei voltak, és a kimerítő napi munka után minden este poharak és kártyalapok társaságában kezdték meg a jól megérdemelt pihenést. Messzemenően nem voltak már józanok, és az alkohol a maradék gátlásuk falát is ledöntötte. Mielőtt a furgonba szálltak és útnak indultak, hogy saját kezükbe véve az igazságszolgáltatást, bírákká és hóhérokká váljanak, igyekeztek felfegyverkezni. Egyesek kést vettek magukhoz, mások láncot vagy épp botokat. Senki nem maradt hátra a poharazóban, egymást hergelve, uszítva másztak a furgon belsejébe, majd száguldoztak át a városon, hogy aztán egy keskeny földúton bezötykölődjenek a sűrű erdő mélyére.
Az égbolt tiszta volt, a hold sarlója éles pengeként ragyogott a fejük fölött, a nyáréji szellő mégis a halál szagát ringatta a levegőben. Súlyos lépteiket száraz ágak reccsenése kísérte, de nemigen törődtek azzal, hogy zajt csapnak, mert messze voltak már attól a ponttól, hogy óvatoskodni akarjanak. Gyilkos indulat lobogott bennük.
A lombok jótékony árnyéka a nyári nap tüzében kellő védelmet nyújtott az idősödő, közel egy évtizede remeteként visszahúzódva itt élő férfinak és kunyhójának. Ezen az éjjelen azonban semmi nem védhette meg a nyolc férfi indulatától. Semmi sem óvta az erős, bilincsként lábára és karjára fonódó kezek szorításától, mert azok csak kapaszkodtak a nadrágjába, őszülő hajába, és kíméletlenül húzták ki a kunyhóból a szabad ég alá. A bányamesternek még feleszmélni sem volt ideje álmából, máris vasbetétes bakancsok rúgták az oldalát, azonnal összetörték néhány bordáját, miközben egy rövid fémcsővel valaki többször az arcába ütött, és szétroncsolta az orrát. A meleg vér a torkára folyt, hörgött, csontos keze a nyirkos füvet és földet markolta. A teste magatehetetlenül csúszott arra, amerre támadói húzták.
A férfi rossz alvó volt, ez már az előrehaladott korával járt, valamint szívesen ücsörgött fél éjszakákat a kunyhó előtt rakott tűz mellett. Szerette a természetet, szinte eggyé vált vele az évek során. Mindent tudott az erdőről, a fákról, a növények gyógyító hatásáról és az aljnövényzetben élő kis állatokat éppúgy ismerte, ahogy a fák lombjai közt fészkelő madarakat. Ezen a végzetes éjszakán mégis hamar elnyomta az álom. Talán a kora délutáni túra miatt, amit a városból gyakran kilátogató srácoknak szervezett. Jól érezte magát velük, és hálás volt a sorsnak, hogy ismeri őket, és megszerettetheti velük a természetet. Szívesen mesélt nekik az itt élő állatokról, az ehető bogyókról és a mérgező gombákról egyaránt.
Hasznára fog válni a fiúknak – gondolta. És tanításai fogékony talajra hullottak. A fiúk rajongtak érte. Az aznap délutáni túra azonban már neki is fárasztó volt, talán ezért tudott mélyen aludni, egészen addig, amíg támadói fel nem rugdosták az álmából.
– Kérem! Hagyjanak! – könyörgött a férfi. – Mit akarnak tőlem?
– Fogd be a pofád! – üvöltötte mind közül a legmagasabb, és miheztartás végett arcon rúgta. – Fogd be a pofád, te gyerekgyilkos!
Az inget és a nadrágot is leszaggatták róla a nagy tülekedés során. Támadói alig fértek hozzá, de úgy tűnt, hogy mindenki akart a testéből egy darabot. Megmarni, megütni, belerúgni. Az idős ember egy szál alsónadrágban, összegörnyedve feküdt a földön. Vért köhögött, zokogva könyörgött, de a felbőszült csordát a vér látványa tovább tüzelte. Nem ismertek könyörületet. Egymást túlszárnyalva acsarkodtak.
– Dögölj meg, te mocsok!
– A szart is kirúgjuk belőled, vénember!
– Lógni fogsz, patkány!
– A saját hányásodba fojtalak, szarzsák!
Két tagbaszakadt alak kivált a földön remegő testet körbefogó embergyűrűből, és a kunyhóhoz mentek. Találomra kidobáltak néhány dolgot, köztük az öreg hálózsákját, rádióját, valamint egy kopott, széles karimájú, barna kalapot és egy sötétszürke, elnyűtt kabátot. A társaik izzó tekintettel figyelték, amint egy kannából benzint locsolnak szét, majd pillanatok alatt lángokba borítják a kis erdei építményt. Közben a magas férfi elsietett a furgonhoz, majd egy hosszú kötéllel tért vissza. A többiek közül jó néhányan egyik lábbal a földön fekvő férfi testét taposták, úgy pózoltak áldozatuk felett, akár a pénzzel kitömött szafarivadászok.
A telihold baljóslatú fényét a kunyhót felfaló, magasba szökő lángok mosták le az arcukról. Szemükben mérhetetlen gyűlölet csillogott, miközben tekintetüket pusztító grimasz torzította el. Talán ebben a pillanatban, valahol a lelkük mélyéről, maga az ördög nézett fel.
– Mész a pokol tüzére, te nyomorult gyerekgyilkos – mondta a magas férfi, miközben csúszó hurkot csomózott a kötél egyik végére, majd a bányamester fejét átbújtatta rajta, és szorosan a nyakára húzta.
– Én nem bántottam senkit – nyöszörgött az idős ember. A hajába, az arcára sár és vér tapadt. Nehezen lélegzett, egy törött borda megsérthette a tüdejét is. – Kérem, ne bántsanak! Ezt nem tehetik velem!
– Meg fogsz dögleni! – kiabálta egy köpcös, szakállas férfi, a szájából nyál fröcsögött.
– Húzzuk fel a fára! – adta utasításba egy másik, aki a kunyhó felgyújtásában segédkezett, kezében az üres benzineskannát lóbálta. – Hadd lógjon a vénember!
Megragadták a férfit, majd egy lendülettel a néhány lépésre árválkodó, száraz cédrusfa alá vonszolták. A magas férfi egy vaskos, hosszan kinyúló ág fölött keresztüldobta a kötél szabad végét. Ahogy az átlendült, hárman is köré ugrottak, és két kézzel tépték, húzták, másodpercek alatt felemelve a tehetetlen, erejét vesztett idős embert a földről.
A férfi lába már nem érte a talajt, kétségbeesetten rúgkapált, ujjait hörögve próbálta a fojtó kötél és a nyaka közé bújtatni. Sikertelenül. Körmei véresre marták a bőrt a nyakán, fulladva köhögött, miközben egyre kevesebbet érzékelt a körülötte lévő világból. Tudata lassan távolodott, csak a fülében erősödő zúgásra, a szájában megduzzadt nyelvére és a mellkasában gyúlt perzselő tűzre tudott figyelni. Már nem érzékelte az őt körülvevő dühöngő férfiakat, ahogy a tartóizmai elernyedésével kiürített, lábszárán végigfolyó székletét és vizeletét sem. Mintegy utolsó ösztönös reakciója volt ez a természetnek a túlélésre, ahogy a sebzett állat a vadonban szintén maga alá piszkít, hogy a ragadozót eltántorítsa a szaggal az utolsó, gyilkos rohamtól.
Csakhogy az ő ragadozóit semmi sem tudta már meghátrálásra késztetni. Fennhangon, kéjes elégtételt érezve röhögtek áldozatuk haláltusáján.
– Nem… – nyögte halkan utolsó leheletével a bányamester – bántottam… senkit…
– Dögölj meg! – A magas férfi a lába elé köpött, miközben megszorította a fatörzsre csomózott kötélvéget. Ahogy végzett, eljött a fától és a társai közé lépett. Félkörívben állták körbe a cédrusfát, annak öreg ágán még egy utolsót rándult az idős férfi teste, majd kilehelte a lelkét.
A bírái és egyben hóhérai csak álltak a csillagos ég alatt, és némán nézték az élettelenül himbálózó testet.
- Writer
