A ZSIBÁRUSRichárd úgy érzé magát, mikor hazament, mintha lovon ülne, melynek szárnyai vannak.
Csak most kezdett még magára ismerni.
A szibarita léhaság után, melyben eddigi napjai eltöltek, valami nemes dac keletkeztét érezte szívében, melynek első neve: az üldözöttek iránti hajlam.
Egészen meg volt magával elégedve a mai nap kimenetelén.
Átérzette az egész kísértést, és élvezte a felmagasztaltságot, melyet diadalával teremtett.
Annálfogva, mikor hazaérkezett, egészen idegennek érezte magát garzonlakásában.
Minden tárgy emlékeztette valakire, akit szeretett volna már elfeledni. Itt egy szőnyeg, ott egy tabouret, amott egy pár papucs, a falon egy óravánkos; mind gyöngéd viszonyok emlékei, mikre visszatetszéssel tekint mostan.
- Pál úr! - kiált öreg vitézének.
- Mi tetszik?
- Rakjon
