Ian
Pontosan öt óra előtt két perccel léptem be Lawrence irodájába, ami nagyjából egy kilométerre volt az enyémtől. Az íróasztalánál ült, egy szivarral pöfékelt és telefonált.
– Visszahívlak – szólt bele, amikor meglátott, majd letette. – Miért nem jössz be? – kérdezte gúnyosan.
Nem haboztam, egyenesen az íróasztalához mentem, és letettem az aktatáskámat. Kinyitottam, kivettem az iratokat, és odahajítottam eléje.
– Tessék. Három darab. Nem lesz több.
Nevetve hátralökte a székét, és úgy nézett rám, mintha valami édes kis hülyegyerek lennék.
– Ó, Ian! Mindig is konok kölyök voltál. Remélem, már észrevetted, hogy ezt szeretem benned a leginkább. Amikor rád találtam, egy elkeseredett, mérges kissrác voltál – mondta.
Na épp ez volt a baj. Tudta, hogy elveszítenék mindent.
– Akkor tudnod
