Miénk a pillanat

Chapter 3

HELENA

Los Angeles repülőtere.

A csomagomért nyúltam, és leemeltem a bőröndömet a szalagról. Nehéz volt, az hétszentség. A fele ruhát otthon kellett volna hagynom, de idő híján mindent csak bedobáltam, amiről azt gondoltam, hogy szükséges lehet.

Délelőtt tizenegy órakor szállt fel velem a gép New Yorkban, és hatórányi utazás után, az időeltolódásnak köszönhetően, délután kettőkor landolt itt, az angyalok városában.

Igyekeznem kellett. Gyorsan az órámra pillantottam, miközben magam mögött vonszoltam a koffert.

Nem kellett volna magassarkút húznom.

És szoknyát.

Mert a kettő kombinációja nem segített a mozgásban. Mi több, inkább csak akadályoztatott. De nagyon szűkös volt a rendelkezésemre álló idő. Nem jöhettem kényelmes viseletben, mivel szobát sem foglaltam, ahol át tudtam volna öltözni. Meg aztán délután négyig be kellett érnem a PieceOfMind épületébe, mert egy nagyon fontos interjút kellett készítenem a Homályba taszítva című sorozat rendezőjével, amit a barátnőm, Camie Benson intézett el nekem.

Camie-vel nem maradtunk szoros kapcsolatban, miután megszereztük a diplomát, mert teljesen más területeken próbáltunk szerencsét, azonban az együtt töltött évek megalapozták a barátságunkat. Én újságíróként szerettem volna érvényesülni, míg ő forgatókönyvíróként, így elágazott az utunk. Ám ezúttal a szokásos, évenkénti három-négy levélváltásunkat meg kellett toldanom egy ráadással, amiben a segítségét kértem. Napokig gondolkodtam, hogy mitévő legyek, de mivel semmilyen írásomat nem akarták leközölni, így győzött a szükség. Kellett egy jó sztori. Ahhoz pedig Camie, aki mindezt leszervezi nekem. Már hónapok óta elkerült a szerencse, és New York nem egy olcsó város. Az újságok sorra utasítottak vissza, és mivel szabadúszóként evickéltem a zavaros vízben, ez eléggé kimerítette a tartalékaimat. Vagyis lenullázódtam, feléltem a pénzem. Ezzel a kiruccanással meg aztán végképp. Ez volt a szomorú igazság. Hogy csessze meg! De nem sírok, ehhez a sztorihoz ide kellett utaznom! Hiszen benne volt a megváltás ígérete, ugye… A számlák és a főbérlőm ez egyszer várhatnak a kifizetésre.

Vettem egy mély levegőt.

Felszegtem az állam, és dacolva a kialakult helyzettel, tudatosítottam magamban az elhatározásomat: pozitív életszemlélet! Hisz itt vagyok, készen arra, hogy megváltoztassam az életemet.

Újra.

Rutinos újrakezdőként ez nem volt újdonság.

Úgy terveztem, hogy itt töltök egy éjszakát, vagy kettőt, ha jó áron találok szállást. Apámmal már jártam Los Angelesben, gyerekként, amikor fellépésekre kísértem, de az akkori emlékeim elvesztek az elmúlt évek élményeinek sokaságában. Ezért most kihasználom az időt, hogy újra felfedezzem Los Angelest, kikapcsolódjak, és talán még egy buliba is elnézek, mielőtt újra elnyelne az otthoni metropolisz tömege. Tetszett, hogy itt nincs olyan emberrengeteg, mint odahaza. Mindenesetre a közlekedés errefelé sem a leggördülékenyebb. Még szerencse, hogy a repülőjeggyel együtt előre lefoglaltam egy bérelt autót, mert anélkül csak pénzt spóroltam volna, időt azt nem, hiszen még mindig sorban állnék taxiért.

A PieceOfMind épületéhez érkezve, kisimítottam a szoknyámat, próbáltam összeszedni magam, mielőtt beléptem a forgóajtón.

Huh…

Odabent megdöbbentő volt a látvány, ami elém tárult. Ha jellemeznem kellene ezt az épületet, az impozáns és a monumentális szavakkal kezdeném. Tekintélyt parancsoló, grandiózus előcsarnok, ami jól érzékelteti a vállalat nagyságát, utalva a filmes szektorban kivívott pozíciójára.

A márványpadló alattam olyan fényes volt, hogy szinte tükröződtem benne. Alulról. Szoknyában. Még talán a csipkét is látni lehetett a bugyim szélén.

Nagyszerű…

– Helena Jones! – szólított meg egy ismerős hang, alig pár méter megtétele után. Írtam a barátnőmnek a parkolóból, hogy megérkeztem, de nem hittem, hogy mire belépek az épületbe, már várni fog rám.

– Helló, Camie! – mosolyogtam, és szorosan megöleltem, ahogy odaért.

Lassan négy éve nem láttuk egymást, és mindketten jelentősen megváltoztunk. Camie sugárzott a boldogságtól, a haja sokkal hosszabb volt, mint az egyetemi évei alatt, és ízléses öltözéke kihangsúlyozta a bájait. Régen a farmer-póló kombinációt hordta szinte minden alkalommal, ha kimozdult. Szentül hittem, hogy a diplomáját is abban fogja átvenni. Most egy egészen más, nőies oldalát mutatta. Ami mellesleg egészen jól állt neki, annak ellenére, hogy bírtam azt a „mindent leszarok” stílusát.

– Annyira örülök neked! – szólt vidáman, és ő is végigfuttatta rajtam a tekintetét. – Megváltoztál – állapította meg.

Igen. Akkoriban gyakorlatilag még kerestük önmagunkat. Kettőnk közül én voltam a cicababa, de most úgy tűnt, ruhatárat cseréltünk. A hajam is sötétebb szőke lett, ahogy teltek az évek, a sminkem pedig több réteggel halványabb. Sokkal konszolidáltabb lett a megjelenésem. Rájöttem, hogy mitől több a kevesebb.

Az új külsőm velejárója volt még a szemüvegem, amit olvasáshoz kellett csak hordanom. Igaz, láttam anélkül is, de nem akartam az állandó fókuszolás miatt mély mimikai ráncokat a szemem környékére. Elég volt az apróbbakkal megbarátkoznom minden áldott reggel, amikor a tükörbe néztem.

Szóval mindketten megváltoztunk. Ő szebb lett, én kókadtabb.

– Gyere, főzök neked egy kávét, és közben elmesélhetnéd, mi van veled! – folytatta, ahogy a lift felé terelt.

Kényszeredetten mosolyogtam, ami egyet jelentett a szájhúzással.

– Nem akarok magamról beszélni – tudattam vele, miközben a felvonóra vártunk. Csupa depressziós történetet tudnék mesélni neki, amiket igyekeztem magam mögött hagyni. Ide menekültem előlük.

– Értem – mondta, és beléptünk a megérkező liftbe.

Az ajtó bezárult, és megnyomta a hatodik emelet gombját.

– Mégis, dióhéjban?

Felemeltem a kezem, és számolni kezdtem az ujjaimon.

– Egy: nincs melóm, kettő: nincs pénzem és három: nincs pasim.

– Ó!

– Ne is mondj rá semmit! Egy rakás szerencsétlenség vagyok. Ezért is tartozom neked óriási hálával, amiért összehoztad nekem ezt a lehetőséget. Talán ez végre átlendít a nehezén.

– Jut eszembe, Damian Reshore is beugrik pár percre. Legalábbis megígérte.

Minden túlzás nélkül a nyakába tudtam volna ugrani. Csak úgy mellékesen közli velem, hogy az exkluzív interjúmon három fontos személy is a tiszteletét teszi? Menten összepisilem magam!

Camie sorozatát kéthetente vetítették a legnevesebb tévécsatornán, és nem mellesleg óriási sikernek örvendett. Ő írta a forgatókönyvet, és a pasija rendezte. Minden kritikus pozitívan nyilatkozott a munkájáról, a magas színvonalat, a páratlan rendezést és a karakterek megformálóit istenítették. Az összes médiafelületen ez pörgött, főleg az újabb epizód vetítését megelőző napokban. Biztos voltam benne, hogy bármelyik újság szerkesztősége megveszi majd a kész anyagot, amihez ma elkészítem az interjúkat. Egyszóval Camie-é volt a mentő kéz, amely kihúzott a slamasztikából.

Fontos, hogy ma összeszedett legyek.

A fejemben azok a kérdések cikáztak, amelyeket feltétlen fel akarok majd tenni az aktuális szupersztárnak. Volt már ilyenben részem, telefonáltak már rám, hogy húsz percen belül legyek ott egy interjún, amihez az anyagot az odaút alatt futottam át. Ami azt illeti, Miguel Wyak interjújára is a repülőút alatt készültem fel.

Íratlan szabály a szakmánkban, hogy két nappal az interjú előtt illik visszajelezni az újságírónak. Normális esetben, ugye. Az elég felkészülési időt jelent. Ez viszont nem olyan eset volt, mert ma hajnalban kaptam az e-mailt, hogy jöhetek. De Damiannel szerencsés helyzetben voltam, hisz gyakorlatilag a kirakatban élte az életének jelentős részét. Nem volt olyan sztármagazin, amelyikben ne tűnt volna fel.

Nagy levegőt vettem, és hálásan Camie-re mosolyogtam.

– Ha elájulnék riport közben, a táskámban vannak a jegyzeteim – utaltam Damian váratlan felbukkanására. – Nélkülem kell majd folytatnod az interjút.

A barátnőm megcsóválta a fejét.

– Most mi van? – kérdeztem a szememet forgatva. – Damian Reshore! – mondtam ki az álompasi nevét, hogy leessen neki, miért áll fenn az ájulásveszély. – Nem mindennap találkozgatok világsztárokkal. Iskolaigazgatókkal, ügyvédekkel, brókerekkel és a hot dog árussal igen. Velük elég gyakran. Ahogy olyan hétköznapi emberekkel is, akik kivívnak maguknak annyi figyelmet, hogy megemlítsük őket egy helyi újság utolsó előtti oldalán.

Kinyílt a liftajtó, és abban a pillanatban ledermedtem. Lehet, hogy az előbb azt vázoltam fel Camie-nek, hogy egy celebtől fogok elájulni, de biztos voltam benne, hogy ez mégis inkább a most szemem elé táruló látvány miatt fog bekövetkezni. Egy szekundum alatt végem volt, csak egy pillantás kellett hozzá. Elfogyott a levegő, és lassan a szívem is megállt. Meg kellett fogjam Camie karját, hogy biztosítsa a stabil állást számomra.

– Helló! – üdvözölte az elképesztően vonzó fiúkat, akik velünk szemben álltak, és vélhetően épp be akartak lépni a felvonóba.

Odasandítottam a lift kijelzőjére, és láttam, hogy a hatodikon vagyunk, tehát mi megérkeztünk. Persze nem volt olyan egyszerű művelet lépésre bírni a zseléként remegő lábamat, de mindent elkövettem a mozgás érdekében.

Miguel Wyakot felismertem, és sajnos a mellette álló másik pasit is. Őt, nos, nem a szakmából, hanem egészen máshonnan és egészen közelről ismertem. Egy pillanatra az ő szeme is megakadt rajtam, pont annyira, hogy képtelen legyek uralkodni magamon és a reakcióimon.

Erre aztán nem számítottam!

Istenem, segíts, ez… ez nem lehet a valóság…

– Helló, csajok! – szólt Miguel, és Camie-re mosolygott, ahogy helyet cseréltünk a liftben. – Mindjárt megyek az irodába, csak el kell intéznünk valamit. Max tíz perc, rendben?

– Jó, akkor majd az irodában mutatlak be titeket egymásnak – válaszolta Camie, de én csak a cipőm orrát fürkésztem. Az ismerős idegennek viszont hozzáért a válla az enyémhez.

Vajon szándékosan? Amiért egy zavart pillantáson kívül tudomást sem vettem róla?

Az illata… pontosan olyan volt, amilyenre emlékeztem. Még ennyi idő után is beleborzongtam.

Gyorsan, el innen! – ismételgettem magamban, és megszaporáztam a lépteimet. Azt se tudtam, ki vagyok, hova tartok, de olyan magabiztosan lépdeltem a bizonytalanság talaján, mintha most találtam volna rá a helyes irányra.

– Erre! – szólt Camie, és behúzott egy irodába, ahol levágódtam a legközelebbi székre.

– Jól vagy? – kérdezte aggódva.

– Légszomjam van, alig bírok beszélni, és ráadásul izzadok. Szóval nem tudom, ez jót jelent-e, de így érzem most magam.

Camie az arcomat fürkészte, miközben tombolt bennem az adrenalin. Olyannyira, hogy felpattantam, és járkálni kezdtem a helyiségben.

– Ezt nem hiszem el, ezt nem hiszem el! – hajtogattam, miközben a tenyerembe temettem az arcomat.

A lift felé fordultam, aminek már csak a zárt ajtaja bámult vissza rám.

– Ki volt az a srác Miguellel? – kérdeztem az ámuldozó Camie-től.

– Nathanre gondolsz? – nevetett. – Már meséltem neked róla. Ő Miguel öccse.

– Hogy mondtad? – kérdeztem vissza cérnavékony hangon, majd szitkozódni kezdtem. – Bassza meg… aj-aj… a szentségit!

– Helena? Mégis mi ez az egész?

Magamban én is ezt a kérdést ismételgettem egyfolytában.

Nagy levegőt vettem.

– Előtte meg kell ígérned, hogy nem borulsz ki – kezdtem.

– Mi?! – tisztán kiérződött a sértettség a hangjából, mert emlékeztettem egy általam jól ismert tulajdonságára.

– Meg kell ígérned! Csapnivalóan viseled a rossz híreket, nem akarom, hogy kiborulj és drámázni kezdj.

– Remek! – duzzogott tovább Camie. – Nem én lépdeltem idáig remegő térdekkel, összeszedett istennő benyomását keltve… – jegyezte meg.

Na, jó. Ebben igaza volt. Az arcát fürkésztem, vártam egy kicsit, pedig tudtam, hogy most rettentően mérges rám. Nem arról volt szó, hogy nem mertem rábízni egy titkomat, hiszen már minden régi történetemet ismerte, csak féltem kimondani azt.

– Nathan… izé… szép neve van, különben…

– Helena!

– Nos… hú, még mindig eszméletlenül jól néz ki…

– Helena?

– Szóval… Ő az!

Összeráncolta a homlokát. Láttam, ahogy pörgeti magában a gondolatokat, de nem tud rájönni, kire céloztam. Pedig hónapokig csak miatta sírtam neki a telefonban. Igen, az ingerszegény éveinkben volt három kemény hónap, amikor ápolni kényszerült a lelkem, mert őt terheltem az összes bűntudatos és elkeseredett gondolatommal.

– Ő az. Ő az – ismételte egyfolytában. – Kicsoda?

Kifújtam végre a mélyre szívott levegőt.

– Neee… – szólt másodpercekkel később. Láttam rajta, hogy leesett neki.

– Deee.

– Nem, nem, nem, nem! – tiltakozott. – Helena, mondd, hogy csak szórakozol velem!

A fejemet ráztam, mire tovább hüledezett.

– Az a szoknyapecér törte össze a szívedet?

Most már bólogattam. Az arcomat újra elnyelte a tenyerem. Elképesztő érzések lettek úrrá rajtam. Idegesen járkálni kezdtem azon a három méteren, ami a bejárati ajtótól az iroda végéig vezetett.

– Mint egy igazi, elcseszett szappanopera, komolyan! – mondta maga elé nézve. – Nem hiszem el, hogy Nathan volt az.

– Tudtam, hogy ki fogsz akadni.

Sokkal nyugodtabbnak tűntem most nála. Lehet, hogy tudatosan erőltettem magamra ezt a nyugalmat, de nem akadhattam ki még ennél is jobban.

– Megismert?

– Nem… vagyis nem tudom. Akkor még másként néztem ki. – Lenéztem magamra, és elképzeltem, miként hathattam rá az imént. De nem, azt inkább nem is akartam elképzelni. Fényévekre voltam az akkori önmagamtól.

– És mi bajod van az érett férfiakkal? – fakadt ki Camie. – Nathan… Istenem, vagy öt év van köztetek!

– Miii?! – vágtam sértődött arcot. – Három év. – Talán.

– Négy – erősködött. – Harmincegyből huszonhét.

– Mi vagy te, valami megszállott matematikus? – hördültem fel. Kezdett komolyan megijeszteni. Nem számítottam rá, hogy ennyire kiakad.

– Próbálok a realitás talaján maradni, annak ellenére, hogy ez az egész történet veled és Nathannel marhára nem a realisztikus szót juttatja az eszembe.

Egyetértően bólogattam.

– Igen, ez nem valószerű – helyeseltem. – Nem hihető…

Ilyen nincs, mondogattam én is magamban. Ez képtelenség. Kalifornia állam legnagyobb és legnépesebb városába jöttem. Közel négymillió ember közül megtalálni pont ezt az egyet…

Camie-vel mindketten némaságba burkolóztunk. Bár ezernyi szavam lett volna, mégse kezdtem bele a magyarázkodásba. Kívülről fújta a sztorit. Akkoriban lehetett olyan két éve, hogy New Yorkba költöztem. A karrierem kezdett beindulni, és minden a helyére kerülni az életemben. Egy helyi magazinnál kaptam állást, igaz, csupa idétlen sztorikkal láttak el, de a bennem élő bizonyítási kényszer miatt egyiket sem vettem félvállról. Keményen güriztem, és jutalmul idővel már hangsúlyosabb és nagyobb horderejű dolgokról is írhattam.

Két évvel korábban

Egy hosszú és rendkívül fárasztó szerkesztői értekezlet végén közölték velem, hogy helyettesítenem kell az egyik kollégámat egy könyvbemutatón. Amivel nem is volt problémám, mert voltam már hasonló eseményen, és szívesen tudósítottam róla. Viszont a meghívás az azt követő összejövetelre is szólt, a főszerkesztő pedig külön kiemelte annak fontosságát. Megparancsolta, hogy a legkevésbé ismert és érdekes emberrel is innom kell – vagyis meginterjúvolni –, hogy minél színesebb legyen a beszámoló. Ahogy kihallottam a sorok közül, a könyv csupán egy másodlagos, talán említésre sem méltó történet volt. Elképzelhető, hogy arról fogok a legkevesebbet viszontlátni a megszerkesztett anyagomban. A főnökömet inkább a bulvársajtóba illő történetek érdekelték. Bár utáltam a pletykarovatokat, és rendszerint kerültem az abban való mélyebb elmerülést, most mégis nekem kellett ilyen történeteket kreálnom. Ez pedig egy racionalista, tényeket kedvelő embernek eléggé megterhelő feladatnak bizonyult, hisz a kétértelmű, félreértelmezhető és elejtett mondatokból képtelen voltam oldalnyi hazugságot írni a fantáziám segítségével. Tisztában voltam vele, hogy mi a célja a főnökömnek a bemutatóval, mert a vendégek sorát látva elámultam. Illusztris társaságban, népszerű emberek között foglalhattam helyet. Engem a könyv szerzője is lenyűgözött, aki a saját élete történetét vetette papírra. Az írása arról szólt, hogy miként jutott a csúcsra egy jó ötlet segítségével. Pedig a mai világban, ahol az emberek már kiaknázták a lehetőségek tárházát, nehéz volt újat mutatni. Eleinte úgy tűnt, mintha az egyik Kardashian lány történetét kaptam volna kézhez, de attól még tartogathat újat is a sztori. A fülszöveggel engem mindenesetre megvett, és lelkesen jegyzeteltem a beszéde alatt.

Ahogy elkezdődött a fogadás, és egyre több emberrel elegyedtem szóba, már tudtam, hogy nincs annyi üres oldal, amit ne tudnék teleírni. A pezsgő és egyéb mámorító ital hatására elég sokan megnyíltak nekem. Még kérdeznem sem kellett. És akkor elérkezett a mindent romba döntő pillanat, mert összefutottam vele.

A sok pezsgő egy kissé a fejembe szállhatott, és valamilyen egyensúlyzavar is fellépett nálam járás közben, mert meg kellett kapaszkodnom egy erős férfi karjában, hogy ne csókoljam arcon a padlót.

– Sajnálom… – motyogtam alig hallhatóan, és a kezem alatt dudorodó izmokat elengedve már tovább is haladtam volna, de az izmok tulajdonosa megragadta a derekam, és magához rántott. Olyan határozottan tartott, hogy biztonságban éreztem magamat annak ellenére, hogy egy teljesen vadidegen préselt magához.

– Ami azt illeti, én egyáltalán nem sajnálom – súgta a számhoz igen közel hajolva, és mindezt egy pimasz mosoly kíséretében tette.

A mellbimbóm ágaskodni kezdett, ami nagyon árulkodó tud lenni egy olyan ruha alatt, aminek a viselése nem engedi meg a melltartót. Reméltem, hogy az a barna szempár, amely rám villant, nem siklik lejjebb, hogy tanúja legyen az izgalmamnak.

A fülem zúgott, a nyelvemmel megnedvesítettem a számat egy félkört rajzolva az alsó ajkamra, de az ismeretlen erre még inkább magához szorított, hogy a maradék levegőt is kipréselje belőlem.

– Kérem… – nyögtem a szája felé, amitől megrándultak az ajkai.

– Mit…? – kérdezte úgy, hogy alig pár centiről nézett a riadt tekintetembe. – Mit kér?

Levegőt! Legelsőnek. Utána pedig egy jó széles egérutat szeretnék, hogy elmenekülhessek.

Az illata olyan volt, hogy oxigén helyett csak érte kapkodott a tüdőm, a tekintetére válaszul pedig a szívem kergült meg. Mélyen beszívtam az illatát, és egész testemben lüktettem az erős ritmustól, amit a szívem diktált. Soha nem volt még részem hasonlóban. Tettek már rám mély benyomást férfiak, de ő egészen másként hatott rám.

Kissé lazított a szorításán, és végre kifújhattam a levegőt.

– Egy italt? – kérdezte ismét.

A fejemet ráztam.

– Köszönöm, nem… nem kellene többet innom.

Gyorsan hátat fordítottam neki, és elléptem tőle, de ahogy a derekamat elengedte, biztosítva a szabad utat, nem úgy tűnt, mintha fogságból menekültem volna. Inkább hiányérzetet hagyott a keze maga után, mintsem megkönnyebbülést hozott volna. Elnyomtam magamban a késztetést, hogy visszanézzek, és még egyszer utoljára magamba véssem a látványát. Féltem attól, hogy túlságosan kifejező lenne a tekintetem. Mert nagyon vágytam a folytatásra.