– Állj már arrébb, te idióta! – ordította egyik matrózának reszelős hangján a kapitány. – Majdnem átestem rajtad! Mit bámészkodsz? Ráérsz tán? A horgonyt ereszd inkább lefelé, ne a nyáladat! Dologra!
Morogva félrelökte útjából a halálra rémült matrózt, és dülöngélő járással – melynek konkrét okát nála sosem lehetett tudni – megindult kabinja felé, hogy kihozza a szállítólevelet és az utaslistát. Rosszkedvűen tekintett le a kikötőben ácsorgó tömegre. Utálta az embereket, utálta a matrózait, a munkáját is, sőt még önmagát is. Ezért is ivott. Sokszor pedig azért, mert mindenki közül az iszákosokat utálta legjobban, és felettébb nehezményezte, hogy ő is közéjük tartozik.
A kikötőben várakozó tömeget egyáltalán nem érdekelte a rossz kedvű, jelenleg is ittas kapitány, mindenki a beérkező hajó
