A kúthelyi gyémánt – Forrásvidék 2.

Chapter 4

Látszólag gondtalanul lógáztuk a lábunkat az emeletnyi magasságban körbefutó, fémlapokkal borított rámpán, kibámulva a kétember-magasságú vasrácsos ablakokon, amelyeken túl úgy terült el az őrségi táj, mint egy óriás összegyűrt és eldobott papír zsebkendője. Nem gondolnám erőltetettnek a hasonlatot, mivel a környék hegyei között található különös alakú bemélyedést, árkot gyakran ma is úgy mutogatják a helyiek, mint az óriások sarkának, talpának, öklének a nyomát. Az itteniek némely furcsa alakú sziklát is a működésük következményének tulajdonítanak. S ha már itt tartunk, mint mondják, sárkányok tekintetében sem állnak rosszul. Tán meglepően hangzik, de az utolsó sárkányészlelés a huszadik század elején volt itt: Daskó András kúthelyi lakos találkozott sárkánnyal, saját szemével látta. A felsőteste jégfehér felhőbe volt burkolva, a farka a földet söpörte, és hatalmas vihart hozott magával.

Nos, a szikrázó ellenfényben efféle látomásnak tűnt az egyébként harsogó zöld dombvidék, amely egy messzeségbe tűnő, kékperjés lápi mezőn lecövekelve pihente ki a földtörténeti viharok megpróbáltatásait. De csak addig, amíg ezt az egészet szét nem robbantotta apró szilánkokra a mellettem fészkelődő Gyantás meg-megiramló szómenése, és a látomásból ki nem bontakozott a zsákfalu egyetlen vékonyka aszfaltcsíkja, amelynek túloldalán egymást érve nyílott a facélia, a bíborhere és a sokak által repcének hitt mustár…

– Megcsináltuk – harsogta a visszhangos, fehérre meszelt téglafalak kórusától kísérve, miközben én leginkább azon borongtam, hogy miként szállítjuk ide azt a bagóért megvásárolt gépsort, amellyel palackokba zárhatjuk roboráló hatású gyógyvizünket. Bizony, elég messze voltunk még a sikertől, de szent meggyőződésem, hogy „társam” képzeletben már el is költötte az éves bevételünket. Ez már a következő mondatai után beigazolódott számomra, amikor is az internetről felcsócsált marhaságokkal próbálta simára gyalulni az agyamat.

– Hallottál már, tesó, a víz-gyémánt paradoxonról?

Nem voltam barátságos kedvemben, pláne hogy megzavart egy nehezen összekapart gondolatmenetben.

– Nem, de nem is nagyon érdekel.

Egyébként pedig sejtettem, hogy honnan fúj a szél. A Sancti Spiritusra keresztelt vizet akkor találtuk, amikor bő egy évvel ezelőtt megpróbáltam érvényt szerezni apám végakaratának, amely szerint az Őrség háborítatlan dombjai alatt kiaknázatlan olajmezők húzódnak, amik csak arra várnak, hogy – mivel ő akadályoztatva volt korai távozása miatt – én csapoljam meg őket. Naná, hogy az egész nem úgy sült el, ahogy terveztem, ellenben ez idő alatt Kúthelyen sikerült egy rakás fancsali képű ellendrukkerre és még több, alig titkoltan lejmista indíttatású „barátra” szert tennem.

– Sőt, az olaj- és gyémántlelőhelyi szimbióziselméletet is jobb, ha most rögtön elfelejted – szembesítettem azzal, hogy már korántsem tud megdumálni azzal, miszerint ő az én kizárólagos üzleti jolly jokerem ezen a fű, fa, virág egyszerűségű vidéken. Az az igazság, hogy amióta megérkeztem Kúthelyre, szép lassan leszoktam a „merjünk nagyot álmodni” típusú tervezgetésről. Minden empátiámat bevetve sem hiszem el ugyanis, hogy ez a született bajkeverő tisztában lenne azzal a ténnyel, amivel én, a Havannai Egyetemen végzett olajmérnök igen – nevezetesen, hogy a termodinamikai egyensúly közelében, harminc kilobar nyomás alatt (ez nagyjából száz kilométeres mélységnek felel meg) semmilyen körülmények között sem stabilak a több szénatomos szénhidrogének. Magyarán, a szerves fosszíliák a földkéregben semmi szín alatt sem alakulhatnak át kőolajjá, viszont pár száz kilométer mélységben (valóban ott, ahol a gyémánt keletkezik), csak valami széntartalmú anyag kell (redukálószer meg víz), és a folyamat magától végbemegy. A kőolajnak a mélységből elég gyorsan kell felemelkednie (és lehűlnie közben), különben átalakul metánná és grafittá. Ha már hideg, akkor ugyanezt teszi – a gyémánthoz hasonlóan, ami normál nyomáson szintén metastabil –, csak éppen nagyon lassan.

Más szóval, ha csak menő ökoturisták el nem vesztik a még menőbb testékszerüket, a következő földtörténeti korban esélyünk sincs gyémántot találni a környéken.

– Nem, nem – tiltakozott Gyantás –, tudhatnád jól, nekem aztán eszembe nem jutna afféle botrányos kalandba keverni téged, ahogyan azt az apád tette.

Megéreztem a gúnyt a szavaiban, de őszintén, már nem bántott a dolog. Tény, hogy apám soha egyetlen szóval nem említette az országnak azt a szegletét, ahová a geológiai számításoktól hemzsegő végrendeletében tudatosan száműzött.

A többi között arról sem beszélt, hogy milyen meseszép hely ez az Őrségnek nevezett valami, ahol az emberek messze nem viselkedtek úgy, miként az holmi őröktől elvárható lenne, inkább olyanok, mint akiket pityókás hobbitokból, bonszájkertészetek nevelte trollokból és ájtatos erdei manókból gyúrt össze egy játékos kedvű génmanipulátor, kontraféket szerelve az óramutatókra, fityiszt mutatva ezzel a két tucat kilométerre zakatoló külvilágnak. Megjegyzem, a béke egyébként, ami e helyütt rám hullott, tele volt rejtéllyel és várakozással.

Főként persze azért, mert apám végrendeletének olajkincset sejtető állításait egyetlen fellelhető újságcikk vagy internetes oldal sem igazolta. Lényegében úgy indultam el ide, hogy egy szavát sem hittem el, és ha nem a testét hónapokig gyötrő tüdőrák viszi el, azt hittem volna, hogy meghibbant.

Nem volt ez másképp Gyantás esetében sem, aki épp azt ecsetelte, hogy a klasszikus értékparadoxon a közgazdaságtan történetének egyik legfontosabb tudományos problémája.

– Gondolj csak bele – bökött oldalba –, az önmagában haszontalan gyémánt sokkal értékesebb, vagy ha úgy tetszik, sokkal többe kerül, mint az emberi élethez elengedhetetlen víz. Másképpen fogalmazva: a víznek jóval nagyobb a használati értéke, mint a gyémántnak, a csereértéke, az ára mégis sokkal alacsonyabb.

Néztem rá erősen, de még mindig ugyanazt a léhűtőt láttam, aki abban a pillanatban, amikor első alkalommal leszálltam a buszról, rám akaszkodott. Valahogy így zajlott a párbeszédünk anno:

– Magadfajtát még nem láttam – indított –, eltévedtél, vagy most mi van?

Megnéztem magamnak az illetőt.

– Téged aztán jól ottfelejtett anyád a napon – kerültem meg a választ. – Az egész falu odakozmált, vagy csak te vagy ennyire latino?

Mire olyan képet vágott, mint azok a hegyimentők, akik belefáradtak abba, hogy dagadt turistákat szedjenek össze a túraösvényekről.

– Nem szeretjük az idegeneket errefelé – morogta. – Tudod, a migránsok…

Ránéztem. Ez most komoly? Itt áll előttem egy tetőtől talpig belső-ázsiai rasszt hordozó negyvenes cigány ember, és beleköt a bőrszínembe?

Nos, azóta számomra megmagyarázhatatlan módon egymásba fonódott a sorsunk, ami legalább annyira terhesnek bizonyult, mint az a nyilvánvalóan internetről leszívott kiselőadás, amellyel épp most siklatott ki végleg eddigi gondolataim (vak)vágányáról.

– Nos, a paradoxont elsőként Kopernikusz, mások szerint John Law vetette fel, de a jelenségre csak több száz év múltán, 1854-ben adott elfogadható magyarázatot Hermann Heinrich Gossen a szubjektív értékelmélet fogalmainak segítségével. A víz-gyémánt paradoxon megjelenik a klasszikus közgazdaságtan alapítójának tekintett Adam Smith fő művében, A nemzetek gazdagságában is. Smith a később Ricardo és Karl Marx által továbbfejlesztett munkaérték-elméletből indult ki, amikor kísérletet tett a paradoxon feloldására. E szerint a gyémánt azért értékesebb a víznél, mert az előállításához lényegesen több munka szükséges. A gyémánt ára egyszerűen az előállítás kiugró költségeit tartalmazza.

– És mi következik ebből? – sóhajtottam megadón.

– Az, tesó, hogy ezt a cuccot bele kell tenni a marketingbe. Mindegy, hogy milyen a víz, de legyen mellette valami a gyémántról is.

Amiről eszembe jutott egy tipikusan amerikai sztori, amit nálunk Kubában úgy emlegettek, mint a bigott katolikusok a sikertelen ördögűzést. Ez volt a Bling H2O ásványvíz, Swarovski kristályokkal díszített palackban. Ez a víz a mai napig rengeteg híresség kezében látható, és olyan neves eseményeken fogyasztják, mint az Emmy-, a Grammy-díj-átadó, vagy az MTV Video Music Awards. A „csúcsásványvíz” ötlete a hollywoodi író-producer Kevin G. Boyd fejéből pattant ki, aki munka közben a különböző stúdiókban azt tapasztalta, hogy a sztárok között egyfajta verseny van abban, ki milyen palackozott vizet hord magával.

Na jó, hümmögtem magamban, ott legalább megszórták némi Swarovskival a palackokat, de mi csak azt a mesét tehetnénk hozzá a vizünkhöz, hogy az (elvileg) gyémántközeli olajkincs keresése közben bukkantunk a másnaposságot semlegesítő forrásvízre.

– És ez a tulajdonsága – s ezzel Gyantás mégiscsak rátapintott valamire – bizonyos reggeli aktivitásokat feltételező élethelyzetekben de facto valóban felérhet egy kisebbfajta gyémánt értékével.