– Jöjjön, igyunk egyet – invitált házigazdám, amikor zord arckifejezéssel keresztültrappoltam a verandán, ám engem fogva tartott apám tekintete, amelyben fekete-fehér híradók képkockái futottak rángatózva, szinte hallottam surrogni a mozigépet és a narrátor kásás hangját. Mintha épp azt ecsetelte volna: azok az idők sosem jönnek vissza. Oda a fiatalság. Minden, ami volt, puszta emlék csupán. Hirtelen rettenetesen árvának éreztem magam, és rám zúdult az összes várható veszteség súlya.
– Most kihagynám…
– Nono – fújtatott –, próbáljon meg lazítani. Ha túldimenzionáljuk a saját nagyszerűségünket, ide fog tódulni egy csomó ember, azzal a felkiáltással, hogy kérik a receptet, mert ez nekik is jár.
Próbáltam pozitívan viszonyulni a hallottakhoz, de nem igazán ment.
– Ha beállunk a sorba, pon
