A NÉV
A kerti betonúton állt. Ház lépcsőjétől a kapuig vezetett az út. Tisztára volt söpörve. Két oldalán halomba gyűlt a hó. A cirokseprű rovátkákat kapart a hosszú, koszos-sárga halmokra. Törpe bokrok fuldokoltak a hó alatt. Mezei nyúl véres vizelete sárgállott egyik buxus tövén.
A háziorvos alakja látszott a kerítés mögött. Mondott valakinek valamit. Valószínűen azt mondta, hogy a háborús évek kétszeresen számítanak. A világoskék sodronykerítésnek szögeivel fölfelé álló kockái voltak. A hullámos drótokon ujjnyi vastagon ült a hó. Az orvos hóna alá szorította a táskát.
Mindezt nem látta és nem hallotta ilyen érzékletesen, szinte kézzelfoghatóan. Csak kifejezni nem lehetett másképpen. Később sem lehetett kifejezni. Soha. Majd és soha között fenyegetően derengett fel előtte a jövő. Egy
