Jani egy padon ült, lent a téren, éppen úgy, ahogy minden egyes átkozott nap. Galambok tipegtek körülötte, a reggelire elfogyasztott kifli morzsáit szedegették akkurátusan. A férfi szakadt vattakabátját terítette maga alá, mert ezt, ha rövidebb időre elment valahová, ott is hagyhatta, jelezvén, hogy foglalt a pad. Az övé. Az ő otthona. Minden egyebe elfért egy nagyobb nejlonzacskóban, de azt esze ágában sem volt otthagyni, rögtön elvitték volna. Szinte hozzánőtt az a zacskó. Ilyen a hajléktalanlét. Ülni a padon, szorongatni a műanyag szatyrot, nézni az embereket, várni a semmire. De 2013 szokatlanul meleg telén történt valami, amire Janinak később minél pontosabban vissza kellett emlékeznie, amikor tanúként hallgatták ki a bíróságon. Aznap egy ismerőse, Karesz lépett oda hozzá.
– Neked re
