Howard Katalin

4. fejezet

4. fejezet

1531

Januárban Isabel hozzáment Sir Edward Bayntonhoz Stockwellben. Újra nagy ünnepséget rendeztek, és Katalin ismét láthatta a bátyjait. Sok csodáló pillantást vonzott a szépséges zöld ruhájában. Tudta, hogy csinos a szabadon a vállára omló sötétvörös hajával és a smaragdfüggővel, amelyet a mostohaanyja tett a nyakába. Isabel sugárzott, szemmel láthatóan boldogan élt új férjével. Sir Edward tiszteletet parancsoló, komoly férfi volt izmos testalkattal és őszülő hajjal, kellemes modorában érződött a tapasztalt udvaronc minden kifinomultsága, és láthatóan elbűvölte őt Isabel, akivel nagyjából egykorú volt. Katalin meglepetten tapasztalta, hogy hét gyereket hozott magával. Apja, aki az egyetlen jó bársonyöltözékében pompázott, elmagyarázta, hogy ők Sir Edward néhai feleségének ivadékai.

– Lesz dolga Isabelnek! – tette hozzá.

Katalinba féltékenység mart a gondolatra, hogy azok a gyerekek több figyelmet kapnak Isabeltől, mint amennyit ő fog kapni a jövőben. De róla most Margaret gondoskodott, és ő nagyon szerette a mostohaanyját.

– Kitűnő hírem van – jelentette be az apja egyik áprilisi estén, amikor vacsoránál ültek a szalonban. A fiúk otthon voltak a Norfolk-házból, és belemerültek a saját dolgaikba, de most megújult érdeklődéssel fordultak az apjukhoz. Sir Edmund mindenkire ráragyogott. – Jó unokahúgom, Lady Boleyn Anna keresett meg, ahogy Cromwell mester is, aki a bíboros helyére fog kerülni, mint a király fő minisztere. Tudjátok, barátomnak tartom.

– Edmund, térjen a lényegre – szólt rá Margaret.

– Oh, igen, a jó hír! – Lord Edmund ismét ragyogott. – Kineveztek Calais számvevőjévé, jó fizetéssel. Nos, elfogadható fizetéssel, amelyből fedeznem kell a tisztviselőimet és a lovaimat, de ez a lehetőség jókor jött, mert a hitelezőim már követelőznek.

– Örülök ön miatt, apám – mondta Charles.

Tizenöt éves volt, és valahányszor Katalin látta, mindig magasabbnak és szélesebb vállúnak tűnt.

– Mi is önnel megyünk, uram? – kérdezte George.

Charles és Henry reménykedni látszott, de Katalin félt, hogy ez a hír egy újabb nemkívánatos változást jelent majd számára.

– Nem – mondta az apja. – Egyikőtök sem jön velünk. Jobb, ha itt maradtok, ahol Norfolk nagybátyátok felkészíthet benneteket az udvari életre, és előléptetést szerezhet nektek. Ti, fiúk, vasárnap visszatértek a Norfolk-házba. Isabel magához veszi Maryt a wiltshire-i otthonába. Te, Katalin, a mostohaanyámhoz, az özvegy hercegnőhöz mész.

Ez tényleg rettenetes hír volt. Az egyetlen dolog, amelyre Katalin az özvegy hercegnővel, nagyapjának, az öreg Norfolk hercegnek az özvegyével kapcsolatban emlékezett, a tökéletes közömbösség volt egy kislány szívélyes közeledése iránt, aki megpróbált barátkozni vele egy karácsonyi összejövetelen a Norfolk-házban, hosszú évekkel azelőtt. Nagyon öreg és előkelő volt, és egy fogadónak nevezett szép házban élt, amely a Norfolk-házhoz kapcsolódott az épület folyó felőli végén.

– Ő nem csak a nagyanyád, hanem az unokanővéred is

– mondta az apja Katalinnak. – Anyám a nagynénje volt, mindketten Tilney lányok. A Tilney-k egy előkelő kelet-angliai család, és régóta közel állnak a Howardokhoz.

Katalin fütyült a Tilney-k ajánlólevelére. Túlságosan megrémült a kilátástól, hogy az özvegy fogadójába űzik, és búcsút kell mondania Margaretnek, aki az apjával Calais-be fog menni. Akkor a tengeren túl lesznek és olyan messze tőle… A gondolat könnyeket csalt a szemébe. Úgy látszott, hogy mindenkit, akit a legjobban szeret, elvesznek tőle: édesanyját, Margaret nénit, Isabelt és most a mostohaanyját. Senkit nem hagynak meg neki, akinek számít és aki gondoskodna a szükségleteiről? Égette a féltékenység, ha arra gondolt, hogy Mary Isabellel fog élni.

– Nem kell ilyen rosszkedvűnek lenned, Kitty – tett neki szemrehányást az apja.

– De én nem akarok Norfolk nagymamánál lakni! – bökte ki Katalin.

– Ostobaság! – ugatta az apja.

– Isabelnél akarok lakni!

– Ki van zárva! – torkollta le Sir Edmund. – Isabel csak egy lovag felesége; a nagyanyád hercegnő, és sokkal nagyobb a befolyása.

– A javadat fogja szolgálni – csitította Margaret, és megfogta a kislány kezét. – Teljesen megszokott dolog, hogy nemes gyerekeket előkelő háztarásokban nevelnek fel, és te most a megfelelő korban vagy. A hercegnő irányítása alatt el fogod sajátítani a képességeket és a kifinomultságot, amelyek hozzásegítenek majd, hogy jó házasságot köss, sőt, akár be is fogadjanak az udvarba.

Apja és a fiúk egyetértőn bólogattak, de Katalint nem izgatta, ha soha nem megy férjhez vagy nem fogadják be az udvarba. Reményvesztettnek és elhagyatottnak érezte magát.

– Nem akarok semmiféle vitát – fenyegette meg az apja az ujjával. – Maga a herceg döntött úgy, hogy az özvegyhez mész, és neki nem fogsz ellentmondani. A következő napokban Margaret segít majd becsomagolni a ládádat, mert a lehető leghamarabb hajóra kell szállnunk, hogy eljussunk Calais-be. Sürgető kötelességek várnak ott rám.

Világosan látszott, hogy apja lélekben már ott sem volt. Nem akart azzal foglalkozni, hogy a lánya sértett érzéseit ápolgassa.

Katalin az ablakfülkében ült, szemben a Norfolk-házzal. Minden holmiját bepakolták, és csak arra várt, hogy az apja jöjjön és kísérje el az özvegy rezidenciájára. Fivérei vele voltak, egyik lábukról a másikra álltak, alig várták, hogy ők maguk is elmehessenek és visszatérhessenek a herceg szolgálatának férfias örömeihez.

Katalin Norfolk nagybátyját csak a ritka, réges-régi karácsonyokon látta, és alig emlékezett rá, de a jelenléte rányomta bélyegét az életére, mert a szava törvény volt minden Howard rokon – és még sok más ember számára is. Mivel ő volt a legelső nemesember a birodalomban, úgy tisztelték és úgy engedelmeskedtek neki, mintha a királyi család sarja volna, ami majdnem igaz volt, legalábbis a házasságai révén, mivel az első felesége Yorki Anna, a király nagynénje, míg a második egy Stafford lány volt, akinek a régi királyi ház, Plantagenet vére folyt az ereiben. Katalin mindezt már régen tudta, mivel a családi legendárium része volt, mint ahogy az is, hogy a Howardok I. Edward király leszármazottai.

– Tetszeni fog neked az élet a Norfolk-házban – biztatta Charles.

– Nem fogok a Norfolk-házban élni – berzenkedett Katalin. – Ott fogok élni.

A ház távoli végére mutatott.

– Ez ugyanaz az épület – válaszolta Charles. – Csak külön háztartást vezetnek. Van egy másik fogadó is az épület túlsó végén, amelyben a nagybátyánk, Lord William Howard, az özvegy fia él. Amikor nagyapám urunk felépítette a Norfolk-házat, gondoskodott az özvegyéről és a gyerekeiről.

Katalin tudta, hogy a nagyapja, az öreg herceg, húsz gyereket nemzett a két feleségének. Úgy tűnt, Howardok vannak mindenütt: Lambethben, az udvarban, és szerte a királyságban, akik keresztül-kasul házasodtak az ország legelőkelőbb családjaival.

– El kell mesélned, hogy kapta vissza ősünk a rangját! – követelte Katalin.

Imádta ezt a történetet hallgatni, és óriási szüksége volt valamire, ami eltereli a figyelmét.

– Nehogy már újra meg kelljen hallgatnom! – nevetett gúnyosan George.

Charles leült, megadó tekintettel az arcán. Mindig engedett Katalinnak.

– Az első herceget megölték a bosworth-i mezőn, aki Richard királyért harcolt.

– A rossz oldalon – mutatott rá Henry.

– Valóban, mert Richardot is levágták és Tudor Henrik győzött, akit még a harcmezőn megkoronáztak. Nagyapánk akkor Surrey gróf volt, és amikor az új király megkérdezte tőle, hogy miért harcolt Richárdért, azt válaszolta, hogy ő volt a felkent uralkodója, és ha a koronát egy fatönkre tennék, akkor azért harcolna. A királyt meghatotta a lojalitása, és visszaállította őt Surrey grófságába, de nem adta oda Norfolk hercegségét. Ezt a mi Henrik királyunk ajándékozta neki Flodden után, ahol nagyapánk nagy győzelmet aratott, és megmentette a királyságot attól, hogy a skótok leigázzák. Amikor visszakapta a címet, felépítette a Norfolk-házat. A Howard kápolnát is ő építette a St Mary’s templomban az út túloldalán. Egy nap ott leszünk mindnyájan eltemetve, mint anyánk.

Katalin annyira boldogtalan volt, hogy gondolni sem mert az anyjára. Ha megtette volna, nyüszítésben tör ki. Járt Isabellel, csak egyszer, a templomban, és térdelt a sír mellett; furcsán megnyugodva érezte magát, hogy újra az anyja mellett lehet, de a hideg sírkő a halál véglegességére emlékeztette. Semmi vágyat nem érzett, hogy újra visszamenjen oda.

– A herceg rengeteg mulatságot rendez a Norfolk-házban – mesélte Charles. – Sok a látogatója, udvaroncok és külföldi követek. Találkoztam John Skeltonnal, akit a családunk emelt koszorús költővé, és mindnyájan jól kijövünk Surrey unokatestvérünkkel és Lady Maryvel.

Surrey a herceg fia és örököse volt, de Katalin egyáltalán nem emlékezett rá, bár a bátyjai azt mesélték neki, hogy verseket ír és heves a temperamentuma. Mary a testvére volt.

Tudta, hogy valami titokzatosság övezi az anyjukat. Norfolk hercegnő nem élt a herceggel. Katalin hallotta, amikor a fiúk vihogtak egy bizonyos Bess Hollanddel kapcsolatban, aki a kéthátú vadállatot művelte a nagybátyjukkal, bármit jelentett is ez, és azt mesélték, hogy miatta van fogságban a nagynénjük. De amikor Katalin faggatni kezdte őket erről, azt mondták, hogy törődjön a maga dolgával.

Apjuk odalentről szólította őket. Ideje volt indulni. Katalin vonakodva lesétált a lépcsőn, nyomában a bátyjaival. A hallban készen állt a nagy utazóláda, várta, hogy Calais-be szállítsák. Szolgálók nyüzsögtek, takarítottak, felkészítették a házat az új bérlői számára. Apja és Margaret egy-két nap múlva már nem lesz itt, és Katalinnak fogalma sem volt, mikor látja őket viszont. Úgy állt, mint egy kőszobor, miközben Margaret ráadta a köpenyét és lesimította a haját, aztán megfogta a kezét, és követte Lord Edmundot ki a bejárati ajtón.

Először a fiúkat tették le a Norfolk-háznál, és vártak, amíg átmentek a bejárat boltívén és eltűntek a mögötte elterülő udvarban. Aztán végigsétáltak a kockamintás téglafal mellett a folyó melletti kapuhoz. Egy kapus beengedte és átvezette őket egy gerendákból készült boltíven, amelyik kikövezett udvarra vezetett. Követték őt egy, a túloldalon nyíló ajtóhoz, és hatalmas csarnokban találták magukat, ahol libériás szolgák, tisztek és hölgyek futkostak ide-oda. Egy ajtónálló előlépett, és felszólította őket, hogy menjenek utána az emeletre a nagy szobába.

Az özvegy hercegnőt nyilván értesítették a jövetelükről, mert királyi pózban ült egy gazdagon párnázott széken egy Howard címerrel díszített baldachin alatt. Edmund és Margaret meghajoltak előtte, és Katalin óvatosan pukedlizett.

– Isten hozta önöket, Lord és Lady Edmund – szólalt meg az özvegy száraz, sipító hangon.

– Üdvözlet, asszonyom – válaszolta Edmund. – Remélem, jó egészségnek örvend. Elhoztuk önnek Katalin kisasszonyt.

– Hadd lássam.

Margaret megbökte egy kicsit Katalint, és ő előrelépett. Amikor fel merte emelni a szemét, látta, hogy az özvegy sokkal öregebb, mint ahogyan emlékezett, de kifinomult a külseje és a ruhája. Arca vékony és karvalyszerű volt, szeme éles, modora higgadt és magabiztos. Fekete selymet viselt, de sziporkázott az ékszerektől.

– Nos, gyermek, mi mondanivalód van?

Katalin tudta az illemet, és Margaret megmondta neki, hogy hogyan válaszoljon.

– Üdvözlöm, hölgyem. Nagyon megtisztel, hogy szívesen fogad a házában. Igen hálás vagyok.

Az özvegy mosolygott.

– Szépen mondtad, gyermek. Remélem, boldog leszel itt. Most Emmet anya elkísér a szobádba. Ő itt a komornák úrnője.

Egy kövér, sötét hajú nő, aki egy engedelmes tehénre emlékeztette Katalint, lépett előre és fogta meg a kezét.

– Búcsúzz el a szüleidtől – parancsolta az özvegy.

– Isten veled, lányom – mondta az apja, és szívből megcsókolta. – Légy jó kislány, és tedd, amit mondanak. Ha Isten is úgy akarja, hamarosan látni fogjuk egymást.

– Vigyázz magadra, gyermekem. Itt jól gondodat fogják viselni.

Margaret mosolygott, amikor megcsókolta.

Katalint túlságosan elöntötték az érzelmek, hogy beszélni tudjon.

– Viszontlátásra – mondta alig hallható hangon.

Aztán Emmet anya elvezette, el mindentől, amit ismert, és átvitte a sarokban nyíló ajtón, fel rengeteg lépcsőn egy galériára, ahol sok kép függött a falakon. A galéria túlsó végén kinyitott egy ajtót, és Katalin belépett a legszebb szobába, amelyet valaha látott. Szebb volt, mint az a kényelmes szoba, amelyikben Oxon Hoathban aludt, még apja nagyszerű hálószobájánál is szebb. Állt benne egy faragott baldachinos ágy egy fal előtt, amelyen egy virágokkal teleszőtt faliszőnyeg függött. A falak fehérek voltak, bíborbársony függönyök lógtak az ólomüveg ablakok előtt, amelyeken keresztül Katalin az alant elterülő kerteket látta. Volt még ott egy kecses asztal és szék, és egy ravaszul aranyozott kék láda, a ruháknak. Az ő ládája mellette állt.

– Látom, tetszik – mosolygott Emmet anya, és kezdte átvizsgálni Katalin néhány ruhadarabját. A zöld ruhánál megállt, hogy megcsodálja.

– Ezt kell viselned, amikor a herceg eljön – mondta, és a párnára tette a rongybabát. – Nincs más holmid, gyermek?

– Csak ezek.

Katalin megmutatta neki a kis szütyőt, amelyet magával hozott, és kivette belőle a tekebábúit és a régi bársonydarabokból összetákolt varrókészletét.

– Szentséges Isten! – kiáltott fel Emmet anya. – Hallottam, hogy az apád szegény, és most már el is hiszem. Nos, találunk majd játékokat a számodra a padláson. A többi ifjú hölgy itt jóval idősebb nálad.

– Többi ifjú hölgy? – visszhangozta Katalin.

Úgy képzelte, hogy egyedül fog itt élni az özveggyel.

– Igen, elég sokan vannak. Asszonyom nagy házat vezet, és sok rokont és alattvalót támogat. A rangos férjes asszonyoknak saját szobájuk van. A szobalányok a hajadon úrhölgyekkel a szomszédos hálóteremben alszanak. Az ifjú hölgyek kiszolgálják a hercegnőt, és azt várják, hogy jó férjet találjon a számukra, ahogy neked is talál majd egy napon. Szerencsés vagy, hogy ilyen jó helyre kerültél.

Minden kedves fogadtatás és a gyönyörű hálószoba ellenére Katalin nem ezt érezte. De nevetést hallott, ahogy végighaladt a galérián, ami reményt keltett benne, hogy az idősebb társai talán vidám népség lesznek, akik kedvesen bánnak majd vele és segítenek neki megismerni ezt a rémisztő új világot.

Aznap este hatkor Emmet anya megmosta Katalin arcát és kezét, megfésülte a haját, lekefélte a ruháját, és levitte a nagyterembe vacsorázni. Ott, már a háromlábú asztaloknál ülő, csevegő emberek nagy számától is lenyűgözve, Katalin hiába kereste a hercegnőt a magas asztalnál.

– Őfelsége a szalonjában vacsorázik – magyarázta Emmet anya. – A kamarása és a háztartása fő tisztségviselői elnökölnek az asztaloknál. Elintéztem, hogy két férjes asszony gondoskodjon rólad. – Mutatta az utat egy székhez az egyik oldalasztalnál, amelynél nők és lányok élénk csoportja ült, mind sokkal idősebbek Katalinnál.

– Lady Tilney és Bulmer úrhölgy, ő Katalin Howard kisasszony, úrnőm unokája házasság révén – mondta. – Tudja, hogy önök fognak vigyázni rá.

A két nő felállt, és gyors pukedlibe ereszkedett.

– Természetesen – mondta az egyikük. Kedvesnek tűnt a meleg hangjával, csinos arcával és barna hajával. – Isten hozta, Katalin kisasszony.

– Lady Tilney a hercegnő unokaöccsének, Sir Philip Tilney-nek a felesége – mondta Emmet anya Katalinnak, aki sietve pukedlizett. – Sok Tilney-nk van itt!

– Hívj csak Malynnek, gyermekem – mondta Lady Tilney. – A férjem az egyik ajtónálló a király magánlakosztályában, és az év elején jöttem ide, hogy megszüljem a fiamat. Ő most dajkaságban van Stangate-ben.

– Hány éves vagy, Katalin? – kérdezte Bulmer úrhölgy, Lady Tilney társa, amikor Emmet anya elment a saját helyére az asztalfőre.

Mindnyájan leültek, helyet szorítva a kislánynak. Volt valami Bulmer úrhölgyben, ami nem tetszett Katalinnak; dohos szagot árasztott, és olyan suttogó volt a hangja, hogy Katalinnak hegyeznie kellett a fülét, hogy meghallja.

– Tízéves vagyok – mondta. – Apám Lord Edmund Howard. – A nők pillantást váltottak, mint a legtöbb ember, amikor Katalin apja említésre került. – A király Calais-be küldte. Nagyon fontos ember.

Egy másik lány, aki ott ült, kuncogni kezdett. Malyn oldalba bökte.

– Ő asszonyunk unokája, úgyhogy mutass némi tiszteletet. Katalin, szeretnél egy kis nyúlpástétomot?

Az étel nem volt olyan finom, mint amilyet Margaret szolgált fel Lambethben, és határozottan nem érte el Margaret néni színvonalát, de ehető volt, és bőséges. Ám Katalin alig tudott valamit lenyelni. Semmit nem akart jobban, mint hazamenni. De holnapután már valaki más fog a házukban lakni, és az apja és Margaret egy hajón lesznek, útban Calais felé. Többé már nem volt otthona. Hirtelen nagy, hüppögős könnyeket ontott.

Az ifjú hölgyek a vigasztalására siettek. Malyn átkarolta és a haját simogatta, és Emmet anya futva jött.

– Hosszú volt számára a nap – mondta. – Gyere, báránykám, hadd tegyelek ágyba. Egy jó kis alvás, és olyan leszel, mint új korodban.

Felemelte Katalint, és elvitte a bámuló társaság mellett, ki a teremből. Katalin hamarosan ágyban volt, az asztalon hagyott égő gyertya mellett. Reszketve feküdt, időnként zokogás rázta meg, de végül elszunnyadt.

Emmet anyának igaza volt. Reggel tényleg egy kicsit jobban érezte magát. Korán felkeltették, a kápolnába misére és reggelizni kellett mennie. Mindenki kedves volt hozzá, és az ifjú hölgyek egy csoportja kivitte őt a kertbe fogócskázni. Legtöbbjük idősebb volt nála – Katalin úgy ítélte meg, hogy tizenöt és huszonöt év közt lehetnek –, de szívesen kényeztettek egy tízévest.

– Vigyázz, ne piszkold össze magad – kiáltott utána Emmet anya. – A hercegnő látni akar ebéd után.

– Vajon mit akar az Öreg Ágnes tőled? – kérdezte egy Dorothy Berwick nevű lány, miközben a Temzéhez vezető ösvényen sétáltak.

Katalin döbbenten hallotta, hogy így beszélnek méltóságteljes nagyanyjáról.

– Talán azt szeretné tudni, hogy Katalin kisasszony jobban érzi-e magát – tanakodott Dotty Baskerville, az egyik szobalány.

Sötét hajú, telt keblű és cserfes szépség volt.

– Kedves a hercegnő? – kérdezte Katalin.

– Az Öreg Ágnes? – Kat, az egyik csinos Tilney unokatestvér, egy karcsú, tökéletes bőrű lány, szólt közbe. – Vannak, akik keménynek és rosszindulatúnak tartják; legalábbis a gyerekei. Állandóan veszekszik velük, hol ezen, hol azon. De túlságosan lefoglalják a saját ügyei ahhoz, hogy sok figyelmet pazaroljon ránk. Hagyja, hogy a saját dolgainkkal törődjünk, ami nagyon jó nekünk. Emmet anya felel értünk, de ő engedékeny; tőle akár még egy gyilkosságot is megúszhatnánk.

– Nem mintha elhanyagolnának minket – mondta Dorothy. – Szállást és ellátást kapunk, és új ruhákat minden húsvétkor, és a kötelességeink nem megterhelők. Öreg Ágnes nem olyan, aki a komornáival üldögél egy varrókörben hajnaltól késő estig, hála Istennek! Egyszer talán majd összeszedi magát, hogy férjet találjon nekünk. Közben pedig megszerezzük a magunk élvezetét.

A lányok nevetni kezdtek. Katalin nem értette, mit találnak olyan mulatságosnak.

Hamarosan együtt rohangászott velük, sövények mögé futott be, lugasokban bújt el vagy teljes hangerővel visított az üldözőkkel.

Senki nem jött, hogy rájuk szóljon, amiért lármáznak, vagy hogy valamilyen feladat elvégzésére hívja őket. Katalin kezdte azt hinni, hogy ha az élet mindig ilyen lesz a hercegnő kastélyában, talán még meg is szerethet itt.

Később a hercegnő előtt állt, és próbált nem Öreg Ágnesként gondolni rá, bár attól tartott, hogy a név örökre megragadt a fejében.

– Nos, Katalin – kezdte a hercegnő –, remélem, ma jobban érzed magad. Sajnálattal hallottam, mennyire elkeseredett voltál tegnap este.

– Igen, jobban vagyok, köszönöm, asszonyom – válaszolta Katalin, bár nem volt benne biztos, hogy ez igaz.

Még mindig elhagyottnak és szeretettől megfosztottnak érezte magát, és félt ijesztő nagyanyjától.

– Örömmel hallom – válaszolta a hercegnő, aki egyenes háttal ült pompás székében. – El fogunk foglalni, és elűzzük a szomorúságod. Holnap reggeltől két óra hosszat tanulni fogsz minden nap. Felfogadtam egy tanárt, aki megtanít írni és oktat neked némi franciát, és egy táncmestert, hogy megtanuld a készségeket, amelyek egy Howard lányhoz illenek. – Tánc! Katalin kedélye kezdett felvidulni, bár annak nem túlságosan örült, hogy franciául kell tanulnia. – Ezek azok a dolgok, amelyek megnövelik az esélyeidet, hogy jó házasságot köss, ami elkerülhetetlen, tekintve, hogy nincs hozományod – mondta az özvegy. – De a csinos arcoddal és nemesi véreddel és az összeköttetéseiddel, ez leküzdhető. – Ez biztató volt, és igazi dicséret a félelmetes öreg hölgytől. – Különben sem kell emiatt aggódnunk még néhány évig. Nos, gyermekem, holnap tíz órakor legyél a kápolnában.

Katalin némi izgalommal tartott oda másnap reggel, félt, hogy a leckék túl nehezek lesznek a számára, nem fogja tudni elsajátítani őket. Csalódottan vette tudomásul, hogy Chamber mester, a tanár, egy távolságtartó fiatal tisztviselő, aki semmi empátiát nem érzett egy gyermek, főleg egy nőnemű gyermek iránt. Éber tekintete alatt Katalin kötelességtudóan dolgozott, mégis kevés haladást ért el. Ismerte valamennyire az ábécét, ám amikor összerakta a betűket, nem volt sok értelmük.

– F-I-Ú – ismételte Chamber mester vagy századszor. – Írja le: fiú.

– Ú-I-F – írta Katalin.

Még neki is rendetlennek tűnt az írása. A tanár bosszúsan sóhajtott.

– Mára abbahagyjuk, és holnap majd többet gyakorolunk.

A táncmesterével sokkal jobban haladt. A mester azt mondta neki, hogy természetes kecsesség jellemzi, és Katalin minden nehézség nélkül megtanulta a pavane, a basse tánc és a passemezzo lépéseit. Imádta ezeket az órákat, imádta a lant és a pásztorsíp zenéjét, amelyet a hercegnő házi muzsikusai játszottak neki, és azok nyilvánvaló csodálatát, akik eljöttek, hogy megnézzék.

Ám amikor nem volt az óráin, vagy nem vett részt a hangoskodásban a kertben, szomorúnak érezte magát. Malyn Tilney továbbra is barátságos volt, és Joan Bulmer elég kedvesen viselkedett vele, bár körüllengte valami titokzatosság. Katalin hallotta, amikor az egyik lány azt mondta, elhagyta a férjét, hogy a hercegnőt szolgálja, és senki nem tudta, miért. De a fiatal hölgyeknek, akik néha játszottak Katalinnal, és érdeklődtek, hogyan boldogul, megvoltak a maguk érdekei és gondjai, amelyek nem egy gyerek érdekeit és gondjait jelentették. A legtöbb előkelő hölgy kevés figyelmet szentelt neki. Gyakran hallott vidám hangokat a szobájuk ajtaja mögül, de őt soha nem hívták, hogy vegyen részt a mulatságban.

Magányos volt, egy kívülálló. Emmet anya kedvesen bánt vele, de őt lefoglalta a sok kötelesség, amelyek látszólag abból álltak, hogy az összes fiatal hölgyet kiszolgálja, akik úgy bántak vele, mintha kizárólag azért lett volna ott, hogy egy füttyentésükre rendelkezésre álljon. Nem hanyagolta el Katalint – gondoskodott róla, hogy mindig legyen tiszta holmija, foglalkozott a modorával és minden este észszerű időben ágyba dugta – de gyakran túl elfoglalt volt.

Az étkezéseknél a nemes hölgyek asztalánál a beszélgetés nagy része elment Katalin füle mellett, de sokat hallott Lady Boleyn Annáról, aki még mindig főszerepet játszott az udvarban és a király érzelmeiben. Sok megjegyzés hangzott el arról, hogy Katalin királynét kitiltották az udvarból a nyáron, és az ifjú hölgyek fogadtak, hogy a király hamarosan feleségül veszi Annát. Csak néhányan tűntek úgy, hogy ezt helytelenítik. Katalin tudta, örülnie kellene, hogy az unokatestvére királyné lesz, mert ez dicsőséget jelent a Howardoknak, de sajnálta szegény Katalin királynét, és egy nap olyan dolgokat hallott Lady Annáról, amelyek nyugtalanították.

Vacsoránál ültek a hallban, marhasültet ettek és élénken tárgyalták a király házasságának Nagy Ügyét, amikor Joan Bulmer megemlítette, hogy Anna az új vallás híve.

Új vallás? Katalinnak fogalma sem volt róla, hogy ez mit jelent. Úgy nevelték, hogy mondjon imákat, járjon misére, ismerje a katekizmust, vallja meg a bűneit, tisztelje a római pápát, és mindenekfölött szeresse Istent.

– Mi az az új vallás? – kérdezte.

– Azt jelenti, hogy Lady Anna Luther Márton követője – válaszolta Joan Bulmer elítélően, ami egyáltalán nem világosította fel Katalint, hiszen még soha nem hallott Luther Mártonról.

– Az ilyenek elutasítják az egyház legtöbb szentségét, és nagyban hagyatkoznak a prédikálásra.

Malyn Katalin megmentésére sietett.

– A szentségek a keresztség, bérmálás, eucharisztia, bűnbocsánat, betegek kenete, házasság és egyházi rend. Luther Márton mindet elutasítja, kivéve a keresztség és az úrvacsora szentségét. Felemelte szavát az egyházon belüli visszaélések ellen, és bár szerzetes, feleségül vett egy apácát. Ezért olyan dühös rá az egyház.

– Nagyon gonosznak tűnik – kiáltott fel Katalin döbbenten. Joanhoz fordult. – Lady Anna elutasítja a szentségeket?

– Valójában nem tudjuk – mondta Malyn gyorsan, és felszúrt egy újabb darab húst a villájára. – Azt mondják, hogy hevesen támogatja az egyház reformját.

Katalin elképedt. A templomok, amelyeket ismert és a papok, akikkel találkozott, tökéletesen rendben voltak, és semmi szükségük nem volt reformra.

– Miért? – kérdezte.

– Szereted a kérdéseket – jegyezte meg Joan.

Malyn türelmes volt vele.

– Vannak rossz papok, akik pénzért árusítják a bűnbocsánatot, és a papság nagyon gazdag, bár a mi Urunk csak egy szegény ács volt. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a papságnak követnie kellene az ő példáját.

Ez nagyon helyesen hangzott, és Katalin bólintott, megerősítést nyert Anna unokanővérével kapcsolatban.

– Remélem, Lady Anna királyné lesz – mondta, mire számos szempár villant felé, nem mind barátságosan.

Úgy érezte, kínos helyzetbe került, holott nem akart megbántani senkit. De joga van a véleményéhez! Végül is Anna az unokanővére. Fogadott volna, hogy a jelenlévők közül senki más nincs ilyen közeli rokonságban vele.

A vacsora hátralévő része alatt nem vettek róla tudomást, ami gyakran megesett, ezért kezdte magát olyan boldogtalannak és reményvesztettnek érezni, hogy végül sírva fakadt. Már amúgy is bőgő masina hírében állt.

– Az Isten szerelmére, Katalin kisasszony, fel a fejjel! – tett neki szemrehányást Dorothy. – Mindannyian elhagytuk a családunkat, hogy ide jöjjünk, de minket nem fog sírni vagy búslakodni látni. Mi tudjuk, hogy ez a javunkat szolgálja.

– Néhányan közülünk nem voltak olyan fiatalok, mint Katalin, amikor megérkeztünk – emlékeztette őt Margaret Bennet, a hercegnő egyik férjes nemesasszonya. Férje a hercegnő személyes titkáraként szolgált, és boldogan éltek együtt. Margaret annyira szőke volt, hogy nem látszott a szemöldöke, de nyugodt, tartózkodó modora vonzóvá tette. – Önöknek, hölgyeim, nem szabad elfelejteni, hogy a gyermeknek hiányzik az apja és az anyja. Katalin, a honvágy el fog múlni, ígérem.

Ahogy Katalin akkor érezte magát, ezt nehezen tudta elhinni. Örült, amikor Malyn és egy másik fiatal hölgy, Meg Morton, felajánlották, hogy megtanítják sakkozni.