Enyém, tied, övé

Chapter 4

A valaha szőke lány, már évek óta melíroztatta a haját, bár még így ötven felé sem őszült. Már túl volt egy házasságon, nem vált el, a sorsa hagyta őt cserben, megözvegyült. Viszonylag korán nyugdíjba került, felnőtt korú gyermeke vele élt, sokat vitatkoztak, nem volt így igazán jó. Talán, ha nem érezte volna a gyermekéért való felelősséget olyan végzetesen!? De még mindig tenni akart érte valamit, mert szem előtt volt, nem tűrhette, hogy a sors őt is megtépázza.

Tulajdonképpen egy évtizede volt már egyedül. Nem volt se ideiglenes barátja, se társa. Nem unatkozott, mindig talált értelmes elfoglaltságot magának, és persze ott volt kettejük háztartásának a gondja is.

Valami azonban mégis hiányzott. Gyakran eszébe jutott, hányszor összefutott – akarva, akaratlan – olyan ismerősökkel, akik nem igazán számítottak az életében. Olyanokkal viszont, akik abban jelentős szerepet játszottak évtizedekkel azelőtt, sohasem sikerült újra találkoznia.

Egyszer csak elkezdte irigyelni a gyerekét, akiknek – szép, új világ – egy számítógépes program segítségével, számos régi ismerőst sikerült felkutatnia.

Ritkán kért bármit is a gyerekétől, de most rávette a lányát, őt is vezesse be a program használatának rejtelmeibe.

Az adatai már három hete szerepeltek a neten, és még senki olyan nem jelezte kapcsolatfelvételi szándékát, akinek ő igazán örült volna. Már éppen elhatározta, hogy nem is foglalkozik többet a dologgal, amikor váratlanul észrevette, hogy olyasvalaki jelölte be ismerősének, akinek a jelentkezésére titokban mindig is várt.

A rövid üzenetváltás egyértelművé tette, hogy a hajdani szőke fiú, három évtized múltán, rátalált a szőke lányra.

A sorokat olvasva, szándékosan figyelte a szívverését, de csak kimelegedett egy kicsit, a szíve nem dobogott gyorsabban.

A szőke fiú kezdeményezte találkozóra azonban a valamikori szőke lány már izgatottan készült. Milyen lesz vajon a személyes találkozás? Ő igazán nem akar semmit, csak kíváncsi, mivé vált, milyen lett a régi szerelmes. A fiú – fiú?! – biztosan boldog családi életet él, valószínűleg több gyerek büszke apukája, talán már nagypapa is. Ki tudja, mit hozott számára az élet… A régi érzelmek már belehulltak a múlt sötét kútjába, és ennyi év után lemerülni értük, mi értelme lenne?

A szőke asszony így próbálta nyugtatni magát, miközben a megbeszélt helyen, egy, még a régi időkből itt maradt kis presszóban, a férfira várt.

A várakozás nagyon hosszúnak tűnt, úgy érezte, a másik már sokat késik. Talán meggondolta magát, talán összetűzést okozott a családban ez a rendhagyó „baráti” találkozó.

Ekkor egy ötvenes férfi nyitott be a presszóba. Kissé bicegve, egyenesen az asszony asztala felé tartott. Közepesen magas, köpcös, kicsit már pocakos volt, ritka, őszes haj fedte félig tar koponyáját, mosolya mögül rosszul beillesztett hamis fogsor bukkant elő. Az asszonynak rögtön az jutott az eszébe: igaza volt anyámnak, visszataszító lett öregkorára, kövér és kopasz!

Szinte fel sem tudta fogni, de hihetetlen rossz érzés uralkodott el rajta. Ezt az ismeretséget nem kívánta. Kedve lett volna lebújni az asztal alá, hogy ne vegyék észre, vagy kirohanni a presszóból, ha ezt feltűnés nélkül megtehette volna. De erre nem volt mód, a férfi mosolyogva közeledett felé…majd túlhaladt az ő asztalán, és leült egy idős asszony mellé. Hangosan szabadkozni kezdett a késésért, aztán gyorsan fizettek, és el is mentek.

Hihetetlen megkönnyebbülést érzett, ellazult, de hirtelen újabb ijedelem érte, mert a háta mögül egy kéz nehezedett a vállára. Megfordult, és meglepetésére egy nagyon sármos, alig őszülő, dús hajú, sportos kinézetű, hanyag eleganciával felöltözött férfi nézett le rá komoly tekintetű, még mindig kék, tiszta szemekkel.

– Nagyon meglepettnek látszol. Nem ismersz meg? Pedig engem vársz. Elnézésedet kérem a késésért. A tulajdonos – talán emlékszel még, én is vendéglátós vagyok – jó ismerősöm. Régen találkoztunk, nem tudtuk megállni, hogy ne váltsunk pár szót.

– Hát tudod, tényleg sikerült meglepned. Te alig változtál! Majdnem így élsz az emlékeimben is. Egyébként nem kell elnézést kérned, nem telt eseménytelenül a várakozás ideje, rémisztő élményben volt részem, de inkább nem mesélem el. Viszont mesélj te magadról. Gondolom, szép családod van, harmonikus házasságod, amit a történtek után, kívántam is neked. Egy gyerek, netán több? Unoka?

– Özvegy vagyok. Öt éve. Gyerekem csak egy van, már felnőtt, és tényleg van unokám is. Ők, a fiatalok valóban harmonikusan élnek, én társtalanul, egyedül. De most rajtad a sor. Azt látom, szinte semmit nem változtál. Kicsit rövidebb a hajad, azonban az alakod változatlanul olyan, mint egy bakfisé. Kíváncsi vagyok, hogyan alakult a sorsod? Jó férjed van? Több gyereked is született?

– Köszönöm a bókot, de nem a sorson múlott, hogy megmaradtam ilyen viszonylag fiatalosnak. Rendesen megtaposott az élet. Én is özvegy vagyok. Tíz éve vagyok egyedül. Még mindig „nevelem” a felnőtt gyerekemet, az őérte való aggodalommal telnek a napjaim.

A férfin látszott, hogy kicsit megrendült sorsuk azonos alakulásán. A szemében részvét és valami több is látszott. Talán csak sajnálat, talán egy kis ébredező, gyengéd szeretet… ki tudná ezt harminc év kihagyás után ugyanazokból a szemekből kiolvasni?

Az asszony csak felutazott a fővárosba, egyébként vidéken élt. Most a férfi lakott a nagyvárosban. Sokáig beszélgettek, ott is vacsoráztak, közben az asszony utolsó vonata is elment. A férfi felajánlotta, nézze meg a lakását, a közelben van, töltse nála az éjszakát, hiszen már felnőttek, nincs kinek elszámolni a szabadidejükkel.

A szőke asszony kíváncsian lépett be a családi ház ajtaján. Tisztában volt vele, hogy most bepillantást nyer egy másik ember életébe, oda, ahol az az ember, akit ő annak idején elutasított, később egy másik asszonnyal, hosszú éveken át boldogan élt. Ő is megkívánta ezt a boldogságot, szívesen maradt volna, ha tartóztatják.

Úgy látta, a férfiban is van valami hajlandóság, vagy talán csak a hosszú egyedüllét teszi, hogy ő is társra vágyik, le akarja „cserélni” a magányt. A fürdőszobában minden csillogott–villogott, de csak egy folyékony tusfürdőt talált, kellemes illatú, jó márkát, de nem azt a régit.

Éjszakára a vendégszobát kapta meg. Mielőtt magára csukta az ajtót, a férfi könnyű csókot lehelt a halántékára, úgy kívánt jó éjszakát.

Az asszony még órákig ébren forgolódott. Valamire várt. És hallotta is, hogy a férfi felkel, járkál. Majd kiugrott a szíve, amikor hallotta, vagy csak képzelte, hogy megáll az ajtaja előtt. De… nem nyitott be.

És amikor reggel a szőke asszony felkelt, még a reggelit sem fogadta el, arra hivatkozva, hogy a gyereke talán aggódott érte, nem kért semmit, csak azt, hogy vigye ki az állomásra.

Miközben a vonat kihúzott az állomásról, majd végleg eltűnt a kanyarban, a deresedő hajú, szőke férfi magában azt gondolta: ha tegnap este bejössz a szobámba… Ennyit még megérdemeltünk volna az élettől. Rajtad múlt az újrakezdés, de te elmulasztottad az alkalmat, pedig meg akartam bocsátani…