Nagyon szerette a feleségét. Még annál is jobban. Ezért mindent elnézett neki, még az énekesi ambícióit is, noha hangja az nem volt. Tudta, de úgy tett, mintha nem tudna róla, hogy társasági körökben a nejét, Ankát, ha szóba került, csak „Hangtalanka” néven emlegették.
Hogy az asszonynak kifejezetten kellemetlen, sivítós énekhangja van, erről bárki meggyőződhetett, akinek alkalma adódott egyszer is meghallgatni. Valamennyi fellépése az elviselhetőség határát súrolta, és ezt egyedül csak a neje nem tudta. Valamiféle belső hallása lehetett, és odabenn, bármit is adott elő, az szépen szólt. Képzelt szopránja csengett–bongott, finoman ívelt felfelé – ő legalábbis annak hallotta –, és elandalítóan, édesen búgott, amikor mély hangon énekelt.
Gyermektelen, ellenben tehetős család lévén, gyakran
