Több mint egy évtizede veszítette el a férjét. Akkoriban még épp csak betöltötte a negyvenet, nem szép, de mutatós nő volt, aki után gyakran megfordultak a férfiak. Rövid ideig járt csak feketében, hamar levetette. Nem a külsőségekben gyászolt, hanem odabenn, legbelül, fájón, keményen, és soha véget nem érően. Néha úgy érezte, a gyász átitatja a sejtjeit, és még hosszú évekkel később, saját magát is meglepve ezzel, úgy érezte, hogy ha a férjére, boldog, harmonikus kapcsolatukra, és a szeretett lény elveszítésére gondol, könnyei bármikor készek kibuggyanni.
Aztán telt, múlt az idő. Bele nem nyugodott, inkább belefásult a megváltoztathatatlanba. A temető közelében laktak, ha nagyon kinyújtotta volna a nyakát, rálátott volna a sírra. Megszokta a holtak közelségét, nem zavarták egyhangú életv
