A fekete égen fekete madár húzott keresztül. Éppen felette. Az éj sötétjében ugyan nem lehetett jól kivenni, de talán nem is volt fekete az a madár.
Tán hófehér volt, szűziesen tiszta, mint az a másik. Az övé. Az ő madara, lelke boldogsága, galambja, hattyúja, nevezze bárminek is. A menyasszonyára gondolt. Olyan túlcsorduló szeretettel és szerelemmel, amihez foghatót eddig még sohasem élt át.
Egy hét múlva az asszonya lesz, istennője egy életen át. Bálványozhatja, szolgálhatja minden erejével, lelke minden hevületével. Az érzés átforrósította. Örült, hogy éjnek évadján kijött levegőzni a tetőre, mert odabent, a szoba fogságában ki sem bírta volna. Úgy érezte, elégeti a forróság, ami átjárta minden porcikáját. Belésajdultak még a csontjai is, homloka parázsként égette verejtéket törlő kéz
