Szakítások

Fejezet 2

Szívesebben indítottam volna ezt a regényt azzal, hogy itt, a Kertész utca végében, ahol a bérházak és a lakónegyed között megmaradt néhány régi utca ütött-kopott házakkal, takaros kertekkel – valóságos század eleji idill –, hogy itt most rettenetesen nagy a por, hogy késik a májusi eső, viszont beérett már a korai cseresznye, s ha villamoson érkezik az ember, a test- és izzadságszag falán is áthatol az orgonák vad illata, s az ember szerelmes lesz abba a középkorú asszonyba, akihez hozzápréseli a megállónál felszálló tömeg, pedig az ilyen elnyűtt, bevásárlószatyroktól roskadozó asszonyt máskor talán észre sem venné. Nos igen, ez az orgonaillat egészen elbódított. Behozta a huzat Csilláék lakásába is. Mondtam, csukják be az ablakot, olyan nagy a zaj meg a por. Pedig azt akartam mondani, megfájdul a fejem ettől a függöny libbenésével becsapódó tömény orgonaillattól, de inkább a porra meg a zajra panaszkodtam, mert féltem, hogy kinevetnek, és mert megtanultam már, hogy nem mindig az igazat tanácsos mondani, ha az ember célba akar jutni. De Ernő, Csilla férje, csodálkozott. Zaj meg por? És a szemüvege mögött haragosan villant meg a kék szeme, ebben a zajos, fölpuffasztott, füstös városban egyedül itt érezheted az orgonák illatát. Micsoda barbár alak vagy te, barátom! Így hát erről többet nem beszéltünk.

Az irodalomról beszéltünk, mielőtt csörgött volna a telefon s mielőtt Csilla visszajött volna a hírrel, hogy Pálóczi meghalt. Ebbe a beszélgetésbe pedig nagyon belelovaltam magam, és elárultam, hogy Pálóczi Andrisról szeretnék regényt írni, és ez egy kicsit tűzbe hozta őket is, amíg ki nem derült, hogy eddig egy sor sincsen készen a regényből, mert, úgy látszik, elfelejtettem írni, cserbenhagynak a szavak, és cserbenhagy a fantáziám, mert, úgy látszik, földhözragadt dolog az embernek a barátairól írni, még ha fantázianéven szerepelnek is a regényben, s az ember a végén olyannak ábrázolja őket, hogy a jó édesanyukájuk sem ismerne rájuk. Ernő és Csilla nem értették, miért olyan nehéz leírni azt, ami történt, hiszen csak meg kell fogalmazni, lehetőleg pontosan és szépen, ami és ahogyan történt, és nem kell se hozzátenni, se elvenni belőle semmit, hogy minden az igazságnak megfelelően ragyogjon a könyv lapjain, s az olvasó azt mondhassa, ez igen, ilyen az élet, ezt a könyvet akár én is írhattam volna, ha lenne kedvem és időm ilyen haszontalanságokkal foglalkozni. Nem akartam kiábrándítani őket, ezért óvatosan kezdtem és a legelején. Ha megelégszem vele és leírom azt, ami történt, abból még nem lesz regény, abból mindenki a tetszése szerint olvassa ki a maga önigazolását, abból csak zűrzavar és rendetlenség lesz. Ellenben ha megírom azt is, hogy a történetből a benne résztvevők milyen igazságot szűrtek le, akkor nem pusztán egy történetet mondtam el, hanem valami olyat írtam, amit lehet már elbeszélésnek vagy regénynek is nevezni. Vagyis ami több, mint a tények, bár elismerem, jóval kevesebb, mint a nagy mű, a teremtő hét napja. Számomra az igazság fontosabb a puszta tényeknél, s ahhoz, hogy én a tények között megtaláljam az igazságot, nem elég, ha csak a tényekről számolok be. A tények mellé olyan tényeket kell kitalálnom, amelyek a valóságban nem történtek meg, de esetleg megtörténhettek volna, vagyis hazudnom kell, hogy az igazság megmutatkozzék, hogy megmutatkozzanak azok a paradoxonok, amelyek megkeserítik az életünket, s aki nem bírja megemészteni őket, megbolondul vagy öngyilkos lesz, vagy elfordul tőlük, s azt mondja, engem ezek a dolgok nem érdekelnek többé, én inkább máról holnapra fogok élni, aztán majd ha meg kell halnom, hát meghalok, mint mások, vagy pedig hívő lesz, és akkor nincs többé szüksége arra, hogy regényeket vagy verseket olvasson.

Ezért amikor nem sokkal később Csilla visszajött az előszobából, és közölte velünk Andris halálhírét, először arra gondoltam, hogy tréfál. Ugyan miféle regény fog kisülni az olyan regényből, amelyben Andrist nem akarom meghalasztani, mire ő fogja magát és meghal. De Csilla közbevágott:

– Ez nem tréfa. És nekem semmi kedvem tréfálni. Igaz, sírni sem, de ez csak rám tartozik.

Hát igen, talán nem kellett volna eljönnöm Csilláékhoz. Még reggel is gondolkodtam rajta, eljöjjek-e, és arra gondoltam, felhívom Pálóczit, és megmondom neki, hogy én nem megyek sehová, de aztán eszembe jutott, hogy nincs is telefonom. Hoppá, gondoltam, és kifordítottam a nadrágzsebeimet, és mindenféle pénz hullott ki belőlük az asztalra, csak éppen egyetlen egykoronás érme sem árválkodott közöttük, egyetlen barna koronácska sem, amellyel levágtathattam volna a legközelebbi telefonfülkéhez. És most az jutott az eszembe: ilyen vacakságokon múlik, hogy bekövetkezik-e egy tragédia, vagy elmarad. És a lelkiismeretem már a részét követelte a tragédiából, mert akkor vagyok elégedett, ha a lelkiismeretem nem tiszta, mert mazochista vagyok, mint minden normális ember, aki fütyül a maga bajaira, ellenben boldog, ha a mások bajába beleárthatja magát, és gyötörheti magát velük; vagyis akkor tiszta a lelkiismeretem, amikor nem tiszta, és akkor érzem magam jól, amikor nem érzem magam jól, és akkor vagyok normális, amikor mások nem normálisnak tartanak.

De azt hiszem, úgyis hiába hívtam volna fel Andrist. Hiába mondtam volna neki, hogy én otthon maradok, ő akkor is elindult volna, közöttünk ez a dolgok rendje, és én erről szerettem volna regényt írni. Meg aztán eszembe jutott, hogy tegnap délután mindezt már meghánytuk-vetettük, és ha nem mondtuk is ki a végső szót, magunkban már kimondtuk mind a ketten. A híd melletti kerti sörözőben találkoztunk (ez a hely májustól szeptemberig Ákosnak – róla bővebben lesz még szó – volt a törzshelye, mert nem messzire esett munkahelyétől, az Akadémiai Könyvtártól), és Pálóczi volt az, aki megpendítette, hogy meg kellene látogatnunk Csillát, mert ma van a születésnapja, és ott lesz Olga meg Ákos is, és én voltam az, aki óvta őt ettől. Pálóczit azonban már régen nem lehetett meggyőzni arról, hogy a vesztébe rohan.

– Az a nagy helyzet – mondta tavaly –, hogy a feleségem egy kurva, a legjobb barátom pedig mocskos áruló. Két ilyen alapigazságra egyazon napon, sőt egyazon pillanatban ébredni rá, elég rohadt dolog.

De indíthatnám ezt a regényt másképpen is. Például úgy, hogy Pálóczi a pamlagon hevert, és kezdett beletörődni abba, hogy nem sok örömnek néz elébe a közeljövőben. Valamelyik lakásban rádió szólt, vagy talán magnót bömböltetett egy féktelen suhanc. A városra kora esti tunyaság terpedt. Csak néhány óta telt el azóta, hogy Pálóczi rajtakapta a feleségét Ákossal. Más ember beverte volna ezért Ákos fejét, ő azonban nem volt „más ember“, így Ákos biztosra ment. Együtt nyaraltak a Fehér-Kárpátokban, szelíd erdők övezte mesterséges tó mellett, túl közel a civilizációhoz, bár ő ezt nem bánta, már városi embernek tartotta magát. A faházat az az intézmény bérelte, amelynek szamárlétráján Ákos egy fokot sem lépett felfelé. Meglehet, nem is akart. Ő hívta meg Pálóczit és Olgát ide, s ott tüsténkedett körülöttük minden második nap. Ladájának brummogása ugrasztotta ki őt reggel az ágyból, délelőtt kártyáztak, délután fürödtek. De csak Olga meg ő. Ákos nem tudott úszni.